A történelem (és a híradó) ismétli önmagát

Épp nyolcvanéves filmfelvétel – de simán készülhetett volna ma is.
Az Obersovszky-előd mikrofonállvány-riporter alázatossága és a helyszínre kiautózó fővárosi tótumfaktum győzelmi jelentése és szófordulatai a megtévesztésig hasonlítanak a mai közmédia híradóéira. Ha a pengő szót forintra cserélnénk, senkinek nem tűnne fel, hogy nem 2012-ben beszél a dölyfös nagyúr.
Az akkor szükségmunkásoknak nevezett mai közmunkások munkaeszközei hasonlóan elavultak, korszerűtlenek, mint nyolcvan éve – ugyanolyan hazug az egész riport, mint egy ma szokásos szervilis kormánypropaganda-tudósítás épülő-szépülő hazánkról, a küszöbönálló szebb jövőről.
Hogy mégis pozitív legyen a végkicsengés, találtam egy biztató momentumot: ebben az 1932-es híradóban az elegáns főhivatalnok még nem napszemüveges, kétméteres, kopasz gorillák gyűrűjében nyilatkozik – a mai politikusok viszont már nem nélkülözhetik őket. Mert félnek. Talán egyszer okuk is lesz rá.