Déjà vu

A tíz éve halott Petri születésnapján évenként megrendezett megemlékezés normális körülmények között egy színvonalas kulturális esemény, semmi több.
De ebben az országban mostanság semmi nem normális, ezért a múlt század egyik legnagyobb magyar költőjéről nem lehet úgy beszélni, hogy a második mondatnál ne jöjjön elő a politika. Petri ugyanis a hetvenes-nyolcvanas évek ellenzékének egyik legismertebb alakja volt, és amiket akkoriban írt-mondott, majdnem változtatás nélkül átültethető a mai helyzetre. Az egyetlen különbség talán csak az, hogy akkor a demokrácia és a sajtószabadság előtt voltunk, most pedig a végén. Ezért a mostani helyzet sokkal fájdalmasabb, mert most nem a vágyott demokrácia és sajtószabadság hiányzik, hanem az elvesztett. (Na jó, legyünk pontosak: elveszőfélben levő.)
Ezt egyik emlékező sem kerülte-kerülhette meg – vérmérséklettől függően nyugodt stílusban vagy szarkasztikusan, vagy épp felindultan, elfúló hangon beszélt erről.
Ki-ki választott magának egy-két Petri-verset és hozzá egy-egy saját írást. Darvasi László, Forgách András, Gerevich András, Kukorelly Endre, Márton László, Németh Gábor, Parti Nagy Lajos, Szilágyi Ákos, Takács Zsuzsa, Várady Szabolcs, Závada Pál mellett két színész, a Petri-specialista Vallai Péter és Kardos Róbert olvasott fel. Pontosabban Závada nem felolvasott, hanem - erre a Petri-vers-részletre:
Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak,
azt tiszteltük volt liberalizmusnak;
ha virágnyelven küldtek el a francba:
a Repression átment Toleranz-ba.
Túl az Oderán, innen az Uralon
szerveződik a rémönuralom- egy dalos-füttyös one-man-show-t adott elő, általános meglepetést keltve. A Napsütötte sávot viszont ennyire jól még senkitől sem hallottam, mint Várady Szabolcstól – azt hiszem, erre mondják, hogy kongeniális előadás. Esterházy nagyon szép írását Kardos mondta el.
Az est nem az eredeti forgatókönyv szerint ért véget, mert a közönségből váratlanul szót kért Csordás Gábor, aki elmondta, hogy ő nagyon szeret itt mindenkit, meg nagyon egyet is ért mindenkivel, meg örül, hogy ilyen baromi jól érezzük magunkat egymás közt, és ennyire egy hullámhosszon vagyunk, meg ennyire szellemesen poénkodunk a médiatörvényen – de közben észre kéne venni, hogy épp legyilkolják a sajtószabadságot, és emiatt újra ki kell mennünk tüntetni érte az Agyrém-térre, ahogy Petri is tette hajdanán, és újra meg kell gumibotoztatnunk magunkat a hatalommal, igen, meg kell veretnünk magunkat újra, különben megint elveszik a szabadságunkat.
Így fejeződött be tehát a Petri Györgyre emlékező este a Nyitott Műhelyben, amely a légszomjig zsúfolt volt – de ez persze öröm. Az már kevésbé, hogy szinte csak azokkal az arcokkal találkozott az ember, akikkel a nyolcvanas évek végi demokratikus ellenzéki összejöveteleken, úgyhogy az átlagéletkor jóval közelebb lehetett a hatvanhoz, mint a negyvenhez, és ez nem túl biztató a jövőre nézve. Csupa öreg ember fogja megveretni magát hamarosan.

Végül legyen itt két Petri-kétsoros (az 1974-es Körülírt zuhanás, ill. az 1981-ben szamizdatban megjelent Örökhétfő kötetből):

Hírösszefoglaló
Mint lépcsőzugban a pormacska:
gyűlik puhán a korszak mocska.

Mondogatnivaló
Cipőmre nézek: fűző benne!
Nem lehet, hogy ez börtön lenne.