A bíbictévé kódexe és a háromszéki dakota

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy október 23-án Biszku Béla, Pozsgay Imre meg Szűrös Mátyás a mocsondáré idő dacára nem átallott könnyű nyári öltönyökben sétálni a ződövezetben, de szaporán. Addig-addig, hogy áthallott a könnyű cipőjeik csosszanatja a Dunán, s tovább, le Hódmezővásárhelyig, olly néma vót az ország a nagy elárvultságától. A kerál oda vót a jól fölfogott érdekibe, minek neve eppen Brüsszel vót, a kiskerálok meg szanaszerbe, Kövért Brazíliába, Semjént a fődgoló túlfelire, Ausztráliába, a nemzet Schmittpálját meg igenyesen Bécsbe szólétotta a forradalom viharmadara, mer mindég csak a munka, sehunég a szórakozás, hacsak az népvel nem, azki ott pityerkedett az Astoriánál, a kerál emelvényinek hűlt helyin, de hejába. Nízett vóna más pogram után, de nem vót érdemleges, az egy-, két- vagy háromharmad újnyilasok szép és méltó megemlékezésitül eltekéntve. Meg a Tarlós főpógármestertül, ki közönségit fővilágosétotta: aggályos, amit a mindenféle liberáljajongérek mondanak, hogy előre újnyilas vóna egy színház, csak mer Vörösmarty Mihályt játszik. Há fasiszta Vörösmarty? Nem, kérem! Ebbül penig miegyéb következik, mint hogy bölcs és előremutató döntés vót bizalmat szavazni az Új Színház jövendő vezetésinek, a csöppet se újnyilas Csurkának, meg a tanétványának, akik ellen egyebiránt ember nem tüntetett Budapesten az ünnep előtti szombaton. Eppúgy nem, ahogy egy lélek nem vót a Szabad sajtó útján másnap délután. De annyira nem, hogy még a közszolgálati médiánoknak es főtűnt. Penig hogy készültek a kiegyensúlyozott tájékoztatásra, külön odafáradtak, sétáltatták az ingerküszöbjüket, de hejába, ha nem érte el azt a több tízezres tömeg, beszéd, zene, minyavalya. No, ha nem, nem, mentek haza, milla berek, nádak, erek. Há mit csináljanak? Illen esetre a bíbictévé kódexe es aszongya, amit a háromszéki dakota, hogy ha nem lássák, nem mondhassák. No, nem es mondták bé, közszolgálati sas nem fog legyet. Máshunnét persze, lecenzúrázatlan rémhírként elterjedett valami kis ez-az, de őtőlük az ország fülkébe forrott közvéleménye meg nem tutta a nemvótmit, amíg meg nem hótt.

(Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az Élet és Irodalomban.)