A filmetűd briliáns forgatókönyve már megelőlegezte a sikert. De a virtuóz operatőri munka és a hagyományokkal szakító, invenciózus rendezés bravúrjai mind hiábavalók lettek volna, ha nem találják meg a megfelelő helyszínt és a minden tekintetben tökéletes címszereplőt.Az ő alakításának méltatásához az én ékesszólásom kevés. Egy-egy sajátos kézmozdulata (1:15, 1:22, 2:34-től 3:40-ig folyamatosan) vagy szelíd, mégis oly megnyerően férfias mosolya (0:18, 3:48) többet mond el a Sándor-palota mindnyájunk által szeretve tisztelt lakójáról, mint ezernyi magasztaló írás. Ahogy elindul felénk (0:34), ahogy az emelkedetten archaikus szöveget recitálja (0:42-0:50), ahogy el-el töprengve megáll (1:07, 2:25), ahogy meleg tekintete folyamatosan simogatja a szemmagasságban elhelyezett súgógépet, az erőt és megnyugvást ad mindannyiunknak. Ahogy „jo eegészséget” kíván - a Kompromisszumok Robotosa hanghordozását a megtévesztésig hitelesen felidézve (0:10) -, az egyszerűen bizsergető.
Egyáltalán: ahogy a hangjával, bársonyos orgánumával varázsol! Van-e még valaki, aki úgy tudja kimondani ezeket a szavakat: „Így fogjunk kezet mi is saját valónk elmúlt énjével” (0:22), hogy legtöbbünkben fel sem merül, van-e értelme ennek a mondatnak? Váratlanul elhelyezett hangsúlyai (pl. „számot” 0:30, „szellemében” 0:48, „megrendítő egyben, megnyugtató” 3:54), egyéni improvizációi (mint például a talányos szóismétlés 1:17-nél) vagy a „voksukat” szó félreérthetetlen nyomatékosítása még sokáig elkísér az után is, hogy lelkiekben, szellemiekben és esztétikai élményekben gazdagodva, szinte megbabonázva felállunk a tévé elől, és alig várjuk a délelőtti ismétlést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése