A béketábor legyőzhetetlen

Oldalpár a mai Népszabadságban:

Triptichon

Szikszai Károly hozzászólása a január 17-i bejegyzéshez:

Az ÉS mai számából

„Barroso”-nak hítták, ilyen eggy cigány neve vót zsidó létire

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, végre ki köllött nyilvánéttani: amit a magyarok szuvenírjával az Unio csaholnokjai művelnek, ahhó képest Trianon szomorkás fizetésnap Brüsszelbe, semmi más. Mán régóta érett az idők méhibe, hogy a Kárpátok Öngyújtója, Novák Előd parlamenti képviselő testvér, Murányi Levente, 56-os (!) hős segítségivel, elégesse az úgynevezett EU zászlaját, mi csak a diktatúra rongya, köcsögvécepapír. Méghozzá Budapesten, a Lövőház uccába, ahun a gonosz lakik, ki fejbe rúgta Magyarországot. Nem biztos, hogy ott es tartóckodik, mer nem tartóckodik az semmitül, de hogy ott lakik, az kőbébb vót vésvel még a kőnél es. Hosszú orra vót, horibile „Barroso”-nak hítták, ilyen eggy cigány neve vót zsidó létire, a színtiszta mihöztartás végett. Aki látó vót, látta, hogy ez a Barroso mán reggel teli kukákat borogat a Cohn Bendit ölelgetve, s veszettű lengeti a sátán csillagos lobogóját, hezzá Árpád és Szent László vérit issza a Marczibányi tér felé menet. S mibűl issza? Pillepalackbúl! Ennyire becsüli a magyart, hogy még pohár se, semmi, penig ott mén mögötte a fehér limusin, meg a fekete, ahogy a mágija kévánja. S ha megitta, a Lukács György hónajjszőrinek segítségével ront reá a magyarra, mikó az diadalmas élethalálharcát víjja szakadatlan. Rájaront, penig mióta világ a világ, magyar zsíron hízik a sátán úniója tetőtül talpig, mihő a magyarnak genetikussan semmi köze, epp csak annyi, hogy fondorlatval bekénszerétették a komenisták. Hogy a vérit szípják visszamenőleg es. Kicsinyég megmogyorózza a bankokat, meg a fenenagy demokrácijáját a cigánynak, kicsit megcibbantja a karikásustort, mán uszítkoznak es ellene, fenekednek, ultimátumot intéznek, meg kötelezettségszegési eljárást indítanak, hogy ha mán tag a magyar, s tarcsa a markát, tarcsa bé a szabálokat es. De a Lövőház uccaiak ez eccő fölemelték fejöket, s megmonták: amilyen a nyújtás, olyan lesz a gyújtás. Szép, férfias ünnepség vót, Varga Miklós testvér a vén Európára gondút, a zászló vékonyan égett, mint a buzik selemharisnyája, Novák testvér fújogatta szpréjvel, ragyogott a szeme, járt a gégéje föl-alá. Maj a többi megtanulja, hogy jobban lobogjon, gondúta, mer ű, ahont csak egy kamera es világít, minden nap eléget esztán eggyet a magyar jövő érdekibe, amíg meg nem hal.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az Élet és Irodalomban.

Kitűnő szellemi és fizikai állapot

„Példátlan gazdaságtörténeti sikereinket” „nem látni közgazdasági vakság, nem elismerni több, mint udvariatlanság” – írta az NGM oldalára feltett közleményében Matolcsy miniszter „volt barátjának”, Járai Zsigmondnak, akit meghívott a dolgozószobájába, „hogy személyesen is meggyőződhessen arról, kitűnő szellemi és fizikai állapotnak örvendek”.

Minket sajnos nem hívott meg, de ezt a megunhatatlan négy percet nézve mi is meggyőződhetünk a fentiekről.

(Wittner) Mária országa

Innen

Kétharmadjarok

Egyszer volt, hol nem volt, vót eccő, hogy I. Fülkefor ablakába lőporfüstöt pödrintett a szél, mer az es tutta, hogy öregkatona lévire azt ügön szereti a kerál. Arra a szagra bír gondúkodni. Na, be es szítta mélyen, tábornokmód, oszt elnézett Magyarország feje fölött, ameddig a szem ellát, mer azér a fődgolyó néki es gömbölű vót. Látta, amit látott. Hogy a kamerák elejbe oda van animálva az egymillió spontán kiflivég, sonkás, mindahanynak tábla a kezibe meg molinó. Mer a népnek megtiltani nem lehet, hogy eccőcsak a fejihő kapjon, oszt híni kezgye a pártközpontot, de a kigyúlásig, hogy űneki, ha szabadna, nagyon tüntethetnékje van a kerál szuverenitása mellett, há ne má a BrókerEu (nem oláh az?!) vigye a magyarok puskáját! És viszont! Mer az nem mén, hogy a törpe minoritás az uccán derenducázik, a majoritás meg hallgat, oszt nem nyilvánítja ki, mennyire teccik a szép új alaptörvény néki bőrbe, meg a benzin ára. Nem es lehetett vóna jobb pillanat megmutasztani a kétharmadjarok erejit, mer epp eljött a konszolidáció időszaka, epp csak meg köllött szilárdétani a mast mán teljes körűen alkotmányvédelem alá helyezett versenyképes gazdasági és társadalmi rendszert, hogy abba mindenki megtalálja a maga helyit és számétását. Mán egyedül a finomhangolás vót vissza. Addigalé odafejlődött a demokratikus elköteleződés, hogy I. Fülkefort szemtül szembe megkérdhették újságírók(!), nem vóna-é felelős a hírös magyar forint gyöngülésiér. A kerál nagy bonmó létire azt válaszóta, hogy nem, kispiricsi faluvégen folyik el a kanális. Hát, erre a gyanúsétott ország-világ előtt visszabeszét, mer még nem vót eléggé alkotmányvédelem alá helyezve, hogy ű a keráli fölség felelősségit kérdezte. No, akkó azér megállott a levegő még a Szijjártó Péterben es. Hanem a kerálnak, e nagyübü sportpuskának helén vót az esze, s a fődbe replikászta a partnerit. Nézze, mondotta, a kanális a kispiricsi faluvégen folyik el, és kalap. Erre mán a szóvivőbű kipukkadott a nevetés, csak úgy görnyedett a hétrétjibe. És ez ügön ragadós vidámság vót, mer átalvették az alvezérek, által a magyarok es mind, meg még az egész Ejrópa es röhögött, ha nem pont azon, amin a Szijjártó szóvivő, az az ő bajuk vót, amíg meg nem haltak.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az Élet és Irodalomból

I. Fülkefor Evör, a világ esze

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy I. Fülkefor Evör, a világ esze, az erő nyelve, minden oroszok kiszorittója, magyajrópa fénlő viharkabátja népek harcának zajló tengerén emígyen szólott: írtunk néktek a tulajdon térdünkön eggy alaptörvényt ezer évre, meg es ünnepőjjük helettetek, sajtónak küel tágasabb, Dunatévé közvetít, Háry János ad astra, akinek nem teccik, kapott vóna kétharmadot. Így es lött, az új év első keddjin a magyarok megin főkerültek a világlapok első ódalára. Nem es csoda, hejszen világraszóló esemén színhelye vót Budapest várasa, csak úgy feketéllett a tömegtűl az Andrássy út, hun az Opera vót, A Magyarok Alaptörvényinek Hatálybalépésinek Gálájának Helyszíne, mellybül a jó pásztor magja a helytállás erős viharának grániszilárdságú talapzatján sarjadand ki. Mán délelőtt ki lött adva az ukáz, hogy nagy nap a mai, mer a híres történészt idézvel, de szó szerént, a hatalom naggyá tesz, az abcolút hatalom penig abcolút naggyá, ergo mátul mink abcolút nagyok vagyunk. Úgyhogy nem ám megfázás, meg szopacom tuggya, mi, hanem öszvetartás, elgyövés Operába, nem bérezelés. Dacossan előre tekéntés, nem nyilatkozgatás, ellembe arra gondúlás, hogy míg odakünn a maroknyi, a nagy Szijjártó Péter mértékadó becslése szerént 5-8 ezer, szélsőség acsarog a savanyú szőlején, mi idebent ha egyedül vogymuk es, kétharmadan vogymuk, azaz gyakorlatilag mi vogymuk Magyarország, nem azok odakünn, hacsak úgy nem, hogy azok es mink vogymuk, ammeg nem lehet, mer nékünk nem kivan a gálánk, hanem idebe. Lényeg, hogy a mi mi vagyunk, mi, mi, mi mozgunk a ződleveles bokorban, beh örülne Bartók Béla kománk, ha látna minköt, öltözék társasági, ha meg máskép alakulna, alagút előkészítvel, azon kéretik fölemelt fejjel közlekedni haza, ami nem lehet ellenzékbe. No, erre mán egy emberként béült a fülkeforradalom az Operába, mit nagyon es megérdemőt, mer ügön fáratt vót a győzelmes szembemenés feszített tempójátul, hejszen aki csak gyött a fődgolyón vagy ment, avval mindvel szembe köllött haladozni, lévén a fülkemagyarnak nem vót sehun előre, csak az ezeréves szembéje vót, horibile mán Amerika naccságos asszon se fért a bőribe. A kutya ugatt, a karaván haladt, hilari, hilari, hó, sohse bukunk meg, mer mán meg es buktunk, itt a vége, lassú lössz, keserves lössz, de itt van.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az Élet és Irodalomban

Végre egy komoly ember a magyar politikában

I. Levente apostoli magyar király (született Borbély József) újév-köszöntő beszédében betiltotta az összes bejegyzett pártot, egyszersmind bevezette az új magyar fizetőeszközt, a szentkoronát:

Egy mondat a zsarnokságról

Szégyelljék magukat a bukásukig és tovább, az egész Teljhatalom Zéerté vezérestül, kormányostul, frakcióstul, holdudvarostul; szégyelljék magukat a gyászos oktrojálmányért, amit most fényesen ünnepelnek az Operában; védjék meg őket a buzgó nyilasok, akik nélkül még hamarabb megbuknának; szégyelljék, hogy szégyent hoznak ránk Európában, hogy szétbetyárkodták az országunkat, a magyar demokráciát, a jogállamot; hulljon vissza a fejükre minden "Magyar Köztársaság"-tábla, amit csak leverettek.
(Parti Nagy Lajos)

Éljen a jog! Éljen mindenki a jogaival!

A helyzetre semmi sem jellemzőbb, mint hogy Majtényi László, a halk szavú, szelíd jogász, az állam- és jogtudományok akadémiai doktora, tegnap dörgő hangú, népszónoki erényeket csillogtató beszédet mondott a Lesz még Magyar Köztársaság! tüntetésen. 
Ha már ő is dühbe jön, akkor tényleg nagy baj van.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Magyar Polgárok!


Van egy régi és szép, még a 17. századból származó francia aforizma, amely így szól: A képmutatás a bűn tisztelgése az erény előtt. Ma este a mögöttünk magasodó Operaházban a Fidesz a most hatályba léptetett saját, senkivel meg nem osztott alaptörvényét ünnepeli. Mi pedig itt az Andrássy út aszfaltján alkotmányos jogaink védelmében gyűltünk össze. A bűn gyülekezik az Operában, és vele szemben a magyar történelemben nem először, az erény helye a pesti utcán van.

Az Opera ma este a képmutatás háza, az utca viszont az alkotmányos erényeké, Tekintsenek az Opera fényes ablakaira! A képmutatás, íme, tiszteleg az erény előtt.

Magyarország miniszterelnöke felesküdött a jogállami forradalom alkotmányára, ezzel arra is, hogy védelmezni fogja, majd megdöntötte. Rendszeresen azzal kérkedik, hogy ő és alaptörvénye is a magyar szellemet képviseli. Pedig ez nem igaz, az övé legfeljebb Horthyra mutat, míg a mi jogállami alkotmányunk mögött dicsőséges alkotmánytörvények és a legjobb magyarok hosszú sora áll. Az övé Horthy, a miénk Széchenyi, Eötvös, Deák és Bibó István. A jogállami forradalmunk alkotmánya abba a sorba illeszkedik, amely az 1848-as jogkiterjesztő, úrbériséget megszüntető, a társadalmi forradalmat betetőző áprilisi törvényekkel kezdődött el, majd a kiegyezés közjogi művével és a dicsőséges 1946. évi I. törvénnyel folytatódott.

Miféle jószág a szabadság? Az egyik kiváló jogász, volt köztársasági elnök, még a jogállami forradalom előtt azt írta, hogy ha a szabadságjogokat rendezetlenül hagyjuk, akkor úgy fogy el a szabadság, ahogy a környezet elszennyezésével a belélegezhető levegő és az iható víz is elfogy. A szabadság olyan jószág, amelynek jelenléte természetes, csak a hiánya fájó. A mostani kormányzat azzal ámított bennünket, hogy az elvett szabadságért jóléttel és biztonsággal fizet. Látjuk már az eredményt: a nyomor már elviselhetetlen és a káosz felé rohanunk. A kormány megalakulása óta egyre kínzóbb a légszomj. 

Aki a jogállami forradalom idején született, ma már elmúlt húsz, aki pedig akkor tízéves volt, mára elmúlt harmincéves. Ez a két nemzedék sok keserű tapasztalatot megélt, de nem tudja, mit jelent az állami elnyomás. Az ő érdekükben is meg kell védenünk a szabadságot. De mindenekelőtt őket kell megkérnünk, hogy nemcsak önmaguk miatt, de még meg sem született gyerekeikre gondolva, ne hagyják el végleg ezt az országot, hanem itt védjék meg személyes szabadságunkat.

Egy olyan mondat van a nyelvemen, amelynek a kimondását még néhány hónappal ezelőtt is túlzásnak éreztem. Most már kimondom ezt a figyelmeztetést: Sokkal jobb sors egy demokratikus jogállam bukott miniszterelnökéé, mint egy tekintélyelvű országban a népharag által eltávolított nem legitim vezetőé és a bukott diktátoré. Ugyanezt a figyelmeztetést a miniszterelnök kíséretének tagjai is megfontolhatnák!

Van ötletem arra is, hogy mit kellene kérnünk. Figyelmeztessük a mai operabál fényes közönségét, ezeket az estélyi ruhás hölgyeket és sötét öltönyös urakat, hogy ha visszatérnek munkahelyükre az Országházba, volna egy feladat! Merthogy itt motoszkál valami gondolat, szerény kérés, hogy mielőtt befejezik működésüket, amelyen hát, tudják ők is, nem volt áldás, még tegyenek meg egy gesztust: Vonják vissza az alaptörvényüket meg az összes jogkorlátozó sarkalatos törvényüket, még mielőtt távoznának. Adják vissza szabadságunkat és szabadságunk intézményeit. Ők erre persze biztos visszakérdeznek majd, hogy: ugyan miért is teljesítenék a kérést? A válasz olyan egyszerű igazság, amelyre ők mindig fogékonyak voltak: Ha semmi másért, saját személyes érdekükben teljesítsék a kérést!

Tisztelt Hölgyek és Urak, Magyar Polgárok!

Éljen a Magyar Köztársaság! Éljen a jog! Éljen mindenki a jogaival!

Fotók: Magócsi Márton és Kollányi Péter

Nyomorult, hepciáskodó kis koszfészket csinálnak az országunkból

Jó estét kívánok,

Szüts Miklós vagyok, festő, magyar állampolgár.

Idefelé jövet gondolkodtam rajta, hogy kerülök én ide. Talán úgy, hogy festő, képzőművész nemigen hallatta hangját az elmúlt másfél évben… A rendszerváltás idején sokszor gondoltam arra, hogy most végre olyan országban fogok élni, ahol egy festő békésen maszatolhat műtermi magányában, és nem kell tudnia, hogy hívják a gazdasági minisztert. Hát ez nem valósult meg, és úgy tűnik, nem is fog a közeljövőben.

Talán azért vagyok itt, veletek együtt, mert fel vagyok háborodva.

Buli van odaát az Operaházban. Tizenhárom milliós. Ünnepelnek a lelkes parlamenti gombnyomogatók, gumipertlis csokornyakkendőikben az új méltóságok, csapkodják egymás tenyerét meg a magukét: MEGCSINÁLTUK!

Nem hittük, nem akartuk elhinni, de tényleg megcsinálták: a tegnap életbe lépett új alkotmánnyal, bocsánat, alaptörvénnyel föltették az i-re a pontot:

eltemették a harmadik magyar köztársaságot.

Sok munka van ebben a másfél éves pusztításban, elsorolni is alig lehet:

cirkuszt csináltak az Alkotmánybíróságból, a köztársasági elnöki intézményből,

lenyúlták a magánnyugdíjpénztárakat,

kiéheztetik a kultúrát,

megszüntették a sajtószabadságot,

megszüntetik az egyetlen ellenzéki rádiót,

lehetetlenné teszik a kisegyházakat,

tönkreteszik gyerekeink iskoláit,

közpénzből finanszírozott szinházat ajándékoznak a náciknak,

katasztrofális gazdaságpolitikájukkal elértéktelenítik kis megtakarításainkat,

szembemenetelnek az Unióval…

Hadd ne soroljam tovább!

Nyomorult, hepciáskodó kis koszfészket csinálnak országunkból, Európa közepén.

És ők ünneplik magukat! Mit képzelnek ezek az emberek magukról?

Húsz év múlva vajon ki fogja tudni, hogy ki volt Semjén Zsolt vagy ki volt Lázár János, Szalai Annamária?

Legfeljebb néhányan. Néhányan még emlékszünk, ki volt Lakatos elvtárs…

De alig hiszem, hogy húsz-harminc év múlva ne tudnánk azoknak a - sokszor idegenszívűnek titulált - íróknak, festőknek, filmrendezőknek, muzsikusoknak, tudósoknak a nevét, akik a kultúra révén Magyarország valódi képviselői.

Mert ők, és még oly sokan mások, teszik élhetővé és szerethetővé ezt az országot, együtt a pékekkel, tanárokkal, orvosokkal, tűzoltókkal, rendőrökkel és mozdonyvezetőkkel, a kőfaragókkal és balett-táncosokkal.

Az anekdota szerint a múlt század tízes éveiben a parlament kapott egy telegramot: „Kedden háromkor érkezem. Csontváry.” Lehetett és lehet nevetni. De ki emlékszik egyetlen képviselőre is abból a magyar parlamentből?

El fognak tűnni a most ünneplő, sajtrudacskákat majszoló kisestélyis hölgyek és szmokingos-bocskais uraságok is, eltűnnek hamarosan.

Mi pedig itt maradunk, és eltakarítjuk a romokat. Csak ki kell bírni addig.

Nehéz idők járnak, és még sokkal nehezebb idők jönnek, barátaim! Igen, mindannyian meg fogjuk szívni, nem is kicsit. Az is, akinek van munkája, még inkább, akinek nincs, de leginkább az a több mint hárommilió, mélyszegénységben élő ember, akiknek a gyereke reggelente rendszeresen éhesen indul iskolába. Akik ma, holnap és holnapután veszítik el az otthonukat… Gondoljatok erre a hárommillió emberre, és ha tudtok, segítsetek nekik! Mert a bajból mindig nekik jut a legtöbb… És ez a hatalom már régen leírta őket, nem törődik velük.

Igen, egy dolog menthet meg bennünket mindannyiunkat: az együttérzés, az összefogás, ha nem félünk.

Álljunk ellen e hamis, páváskodó operátoroknak!

Ragaszkodjunk a demokráciához, ragaszkodjunk Európához!

(Szüts Miklós beszéde a Lesz még Magyar Köztársaság! tüntetésen)

Fotó: Hernádi Levente Haralamposz

A hálás jelenkor

1952:
- Elvtársak, aztat javaslom, hogy menjünk föl Pestre, oszt köszönjük meg Rákosi Elvtársnak, hogy békekölcsönt jegyezhettünk meg bevihettük a téeszbe a földjeinket! Nem kötelező persze, csak ha akarjátok, elvtársak!
- Megyünk, tanácselnök elvtárs! Sztá-lin, Rá-ko-si! Sztá-lin, Rá-ko-si!
- Köszönöm, elvtársak, akkor fölhívom a K-vonalon a filmhíradós elvtársakat, hogy gyöjjenek oda forgatni az új Kossuth-szoborhoz.

2012:
http://mno.hu/ahirtvhirei/az-uj-alaptorvenyt-unnepeltek-video-1040669

Anziksz a polgármester úrtól

Áldott, békés.

A miénk?

Ha Csengey Dénes nem halt volna meg már húsz éve, 38 évesen, akkor azóta már egész biztosan belehalt volna abba, amit maga körül lát ebben az országban. 

És abba, hogy nincs senki, aki újra elmondja azt a beszédet, amelyet ő mondott el 1989. március 15-én az MTV székháza előtt - és amely már megint aktuális.

Ez a része különösen: 

„Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk! És ugyanígy ne féltse tőlünk senki Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk!

… Itt az ideje, hogy végre elmosolyodjunk, abban a biztos tudatban, hogy ez itt Magyarország, mi itt itthon vagyunk, és amikor az ország jövőjéről beszélünk, arról beszélünk, ami a miénk.

Azért vonultunk ide, hogy ezt most külön, erős hangsúllyal a Magyar Televízióról is elmondjuk. Ki akarjuk nyilvánítani, hogy a televízió a nemzet tulajdona, nem a kormányé, és azt is, hogy e tulajdonjogot a jövőben érvényesíteni kívánjuk. 
Szabad sajtót, szabad rádiót, szabad televíziót!”

Egy jó dolog azért tegnap is történt:

A látszat persze, sajnos, csalóka. Az előzmények itt láthatók.

Az Sz. család a Kihaénnem téren

Egyszer volt, hol nem volt, úgy vót, hogy karácson estéjin, amint az Sz. család letelepedett a magyarok karácsonyfája alá, dagadozni kezdett Csepel fölött a Kaszahugy, akkoracska lött, mint egy levesestál. A vót vasmű fölött átalbucskázott a fokán, s megindútt északnak. Ragyogott, akar a Szentkorona, vonkotta maga után az üstöklő palástját. Evvel izente a csordapásztoroknak, kik a tecsós barmaikot őrözték szerte a mezőn, hogy gyertek utánam, hékák. Azok meg mentek százszám, hogyne mentek vón, ha buli vót, csak jobb télüdőn mentibe dermedezni, mint álltába. Hév nem járt, de nem vót ott messzire semmi, hanem közel, mer közbe csöndes kis forralt borrá változott a Duna, s kotyogott föl-le igény szerént. Így értek a Kihaénnem térre, kipirulva. Megállottak, a kordonokon kíül, az égi fényesség es megállott a fa hegyibe, ki magosabb vót az ország házánál, teliaggatva fényes marmonkannával, pillepalackval. A tövibe mán ott tanakodott Menyhárt, Gáspár és Boldizsár. Epphogy kiugortak a Parlamentbűl, dzsekijök panyókán, s hajadonfőtt. Boldizsár imigyen szólott: Ha nem életvitelszerűek, máma elég eggy figyelmeztetés. Gáspár reabólintott: Arról, hogy legközelebb ugrik a százötvenezer. Menyhárt meg aszonta: Hejszen mégescsak karácson van, még az ilyeneknek es. Jól mondod, főnök, felelte Boldizsár, hanem otthonszülést a legnagyobb jóakarattal se akarunk látni. Tán hijhatnók a mentőköt, indítványozta Gáspár, s már organizálta es a mobilján. Azok meg jöttek nagy nénóval, penig hihették vón, hogy valaki hülyéskedik a Schmitt Pál nevivel. Menjünk méltóságval, mondotta Orbán Viktor, itt reank nincs szükség. Békesség a jóakaratú embereknek, áldotta meg a gőzölgő pásztorokat Semjén Zsolt, azzal integetve visszahátráltak az ország házába, bécsukták a nagykaput kulcsra. A mentősök megmonták a köztévének es, a babakocsi marad, de az elkövető bégyöhet, ha ő az apa. Na, akkó vót kis csönd, azután a mentőbül fölharsant eggy erős sírás. A pásztorokszipkották bé a forralt borocska  gőzit, nékik csóvállotta a Szentkorona az üstökit, kész halivúd vót, mint az Isten országába. Kis dulakodás ugyan támadott közöttük, hogy mit danoljanak, de azután elfútták mindkettőt, Mennyből az angyal, jókedvvel bőséggel, balsors akit régen tép lejövelt hezzátok, satöbbi. A végin oszlatni se köllött, vízágyúzni se, mentek ki a dermedett mezőkre maguktól, hejszen mind visszaesők vótak az életükvel, amíg meg nem haltak.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának e heti darabja az ÉS-ben. 
(A szerző fotója december 25-én este készült a Kungunda utcában, az éhségsztrájkolók sátránál.)

Siva

Fotó: Szigetváry Zsolt

Sztálin 133

Én még úgy tanultam, hogy „akkor született, mikor nőni kezd a fény” – vagyis hogy december 21-én –, de azóta kiderült, hogy ez sem volt igaz. (A filmsztárok és a diktátorok pontos életkora megfejthetetlen – lásd pl. Kim Dzsongil rejtélyes megszületését is.)

Mindenesetre ezen a  –  napra pontosan 63 éve készült  –  fényképen egy Rákóczi úti óvoda 4-5 évesei azért lengetik kissé megszeppenten a piros papírzászlócskáikat, mert a világnézeti nevelés keretében épp pár perccel azelőtt leplezték le a 70. születésnapját ünneplő és ünnepeltető Sztálin elvtárs képét.

Ha a mai irányvonal töretlen marad, pár év múlva ismét készülnek majd ilyen fotók az óvodákban, de azok persze már színes és digitális technikával, a kalocsai mintás ovis egyenruhák sokkal módosabb anyagból készülnek, a zászlócskák piros-fehér-zöldek lesznek, angyalok tartotta címerrel a közepükön, hittanóra lesz a világnézeti nevelés helyén, és a falon Sztálin helyett a magyar nép új felszabadítója és atyja fog bizakodón tekinteni a jövőbe.

Václav Havel

Jogállamból a jogot

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy Mária országában nyugott vót az advent, de viharos. Aki nem tutta vóna, most megtutta, hogy magyar ember, ha ződhajnalba no-t mond, az annyit tesz fölöstökre, hogy nono, s azt jelenti délebédkó, hogy naná, mán ha a parlament es úgy akarja, mer az nem arra szavazkodik ám deróton, amerre a kerál akarja! Vagy a Brüsszel. Ahont ándung sincs a kétharmados magyar jogérzékrül, de legalább megtanulják, hogy a fülkeforradalmárok más anyagbúl vannak gyúrval. De annyiracska, hogy a fejükön es máshogy tapad a haj, maga Selmeczi Gabriella mondotta vót, hogy űk az ország átszervezésire kaptak megbízatást, csipába a részletekkel, arra maj ráérnek később, előbb a bévezetés, azután a tárgyalás. Még egy illen alkalom nem lesz, ki fog hosszan bíbeldőcködni? Majd ellenzékbe, de ott úgy, hogy kő kövön se. No, vót a feszített tempó, de amitül nem béesött a gépezetbe kis híján egy hiba? De bé. Hezzá olyan példátlan es gamat, hogy a szív megáll a hallatára. Történt, hogy a kerál híresen független tévéjibül önhatalmúlag kiretusálták a Lomnici főbírót. Bément a képbe a Tőkés pispek mögé, ammeg hejába monta, hogy jöjjön nyugottan a kolega, a tévések önhatalmúlag fogták, abba a hejbe úgy kimaszkótták, levegőt nem kapott. Hanem ez egy bujtvány vót, bűnbanda, de vágóstul, szerkesztőstül, reporterestül. Mer egy biztos, űköt ember nem utasétotta félsztül félszig se föntrű, se lentrű, illyen nem es fordúlhatott elő a magyar közszolgálatba, hogy odaszólás meg hasonló. Ezek meg méges, nem bírták a Lomnici főbírót, mán nyúltak es a retushó. Vót es jogos főháborodás, de ám a kormány ódalán es, csak úgy szikrázott a jogos indulat, mikó Deutsch Tamás ugróoskolát rajzút krétával a hírügynökség elé a járdára, mer úgy ki vót akadval, hogy bólítsák ki a galádokot az akolból. Mer ez eddigelé nem vót ám szokásba a Kárpátok meg I. Fülkefor alatt! Mer sohse retusállották ám magik alá a magyarok önkéntes magánnyugdíját, miképpen nem retusáltak ki a közmédiábúl nyócszáz embert, nem a jogállambúl a jogot, buktábúl a lekvárt, nem retusáták ki az alkotmánybíróságbú a függetlenséget, a nemzetbű a szegényt, a cigányt, zsidót, liberálist, meleget, nem retusálták ki az ép észt a magáhó való észből, nem, nem, sose halunk meg. Előre, tus!

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Mi, gyilkosok

Ma délután Eger belvárosában járván egy falragaszon megszólíttattam. És egyben megtudhattam, hogy gyilkos vagyok, valamennyi szabadelvű társammal egyetemben. A Pax Hungarica Mozgalom világosított fel erről egy nem különösebben szép, de igen kedves csecsemő – akarom mondani: kisded - képében.
Ja, mindezt a szeretet ünnepe alkalmából tették. Én is hasonlóan áldott, kegyelemteljes karácsonyt kívánok nekik.
(Hogy pontosabban kikről van is szó, az a falragaszon gondosan feltüntetett webcímre kattintva kiderül.)

Diszgráfia

Ebből a Vaterán talált kordokumentumból látható, hogy – sok egyéb mellett – remek stílusérzékük is volt Kádáréknak: a Szocialista Magyarországért-érdemrendet ugyan mikor adományozzák, ha nem épp október 23-án? Az is világosan kitűnik az iratból, hogy akkoriban is olyan ember volt az ország első közjogi méltósága, akinek nem kis kihívást jelentett az írás, még a tulajdon nevének a leírása is.

Az viszont jelentősen megkönnyítette Losonczi Pál helyzetét a jelenlegi államfőéhez képest, hogy az ő munkaköre meghatározásakor (vagyis „az Elnöki Tanács elnöke") elkerülték az olyan megoldhatatlan helyesírási bonyodalmakat, mint az egynél több mássalhangzó.

Mindent járó bankkártyácska a bocskai zsebibe bédugval

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a magyarok istene eccörcsak kapott egy pipec varrógépet, hogy készítsen valami áncúgot az életvitelszerűen, sőt visszaesőként fázó magyarokra odalenn. Nízegette, bürrögtette a kitörő örömiben, de elálléthatta a küs programozását, mer höccent eggyet a Singer, s onnantó nem varrt mást, csak bocskait. De ám zsinórdíszes gombolóval, kézi paszomántval, s duplakükköst, kettő-, sőt háromkunkorost, ahogy mán Árpád apánk es hordotta vót a gimnázijomban a Kormányzó Őfőméltósága látogatásakor. No, ezt a szabólegénységöt ügön élveszte a magyarok istene, el es kezdte angró készítteni a bocskaikot. Azok meg miháncs kipöndörültek a keze alól, lepilinkésztek a smogorva székesfőmegyére, Buda-Pestre. Csak gyöttek és gyöttek, ollan vót, mint egy öszvehangolt támadás a forint ellen, de nem. Hanem egy ficke hétvége alatt minden hajléktalannak komplett bocskaija lött, kócsagforgós sapkával, díszcipővel. Mer vót egy díszcipő-mékörje es az Úrnak, báli és hótaposó kivitelbe. Naná, akartak vón a hajlékosok es bocskait, de azoknak coki vót, hétsző megbánták, mint Kocsis Máté uram, kinek kezibe, amint megragadta a díszes posztót, condra lött az s varangyos pernye. Na, mán ez sok vót, de nem vót elég. Mer az öszves bocskai zsebibe bé vót dugval egy mindent járó bankkártyácska, azzal löhetött a helyszíni bírságot füzetni, de nem vót rea szükség, mer a Kempinskibe kosztot-kvártélyt korlát nékül vehetett rajta a hajléktalan, epp lakosztályt nem, mer az Úr se vót ment a diszkriminációtul. Addig-addig, hogy végül a katolikus egyháznak köllött szóni, izenjen az Atyának, legyen má szolidáris, nem köll annyi bocskai, hatástanulmány híjján csak öszvepocsékolják az elkövetők, arrú nem beszélve, ha ezek gazdagodni kezdenek, itt sose lesz rend a büdös életbe, mán bocsánat a szociális beszédér! Na, akkó eccőcsak helyre zökkent az Úr varrógépje, onnantul angyaltolldzsekit varrt Kamerunnak, visszaállt az élet a rendes kerékvágásába. Aki a bocskaihó hajléktalanszatyrot viselt, azt öszvefogdosták, a bankkártyácskákat bévonták adategyeztetési célval, amin az életvitelszerű visszaesők annyit se csodálkoztak, hogy hökk vagy nebasszáj, aki nem hiszi, járjon bocskaiba.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Orbán-Gaskó dwa bratanki

RTL Klub, Híradó, november 30.:






Szakszervezeti tüntetés, december 3.:

Fotó: Szigetváry Zsolt

Te vagyol a Nibek, monta a kerál

Egyszer volt, hol nem volt, vót a kerálnak egy kiskakassa, akinek nem vót mán a begyibe se gyémánt félkrajcár, se aranytojást tojó tyúk, csak sétált a Kihaénnem téren, nízgelődött, fölírt ezt-azt, „Mohács óta nem téli az MSZP gumija” és hasonlókat. Advent ideje vót, mán a munka törvénykönyve ki lett tárgyalva egy téli hajnalon, továbbá söralátétbe lett vésvel a választási törvény tervezete, hogy eztán örökké a Fidesz nyer, mán lehetett vóna e küs hazának nyugodalma, de nem. Mer mire I. Fülkefor a győzelmi emelvényin eccő körbefordút vóna, esmég öszvehangolt támadás indút a forint ellen. Hejába lett az illetőknek megmondva, hogy nem a karvaly pénzük köll, hejszen van az a magyarnak, ha el nem rabulják tülle, hanem a ganajas védőhálójok köll, a sok iceg miatt, hogy ne minősétgessenek lefele. Avvót a tanulság, nemzetközi kutyábúl sose lessz magyar szalonna, hejába nyugoszi k a magyar múlt és jövő olly fundámentomon, hogy a kőszikla ahhó képest lófra és madártej, mer az akaraton nyugszik igenyesen, konkrétan a kerálén. Vót es népszerűsége bővön, olyan, hogy fölülről éringélte a plafont. Hanem eccő rádöbbent, hogy még ű se tud mindenkirül mindent. Penig vót néki titkosszógálata, terrorelhárítása gasztrokommandóval, de valahogy mégse. Hogy példájul ki mit gondol a vincseszterje mélyin. Vagy a fejibe, ami még rosszabb. Millyen gyógyszert szed. Millyent nem. Aranyere van-e. Rendel-e vibrátort online. Hun offshore. Mit adózik, mit nem. Álmába mekkora malac-e. Arra jutott, hogy ezt őnéki egybe kőne látni a jó kormányzáshó. Ha nincs félnivaló, azér, ha van, azér. Akkor béhítta a kiskakast. Idehallgass, Nibek, van a számodra egy szép föladatom. Ki az a Nibek, kérdte a kiskakas. Te vagyol a Nibek, monta a kerál. Eztán így hínak. Teknika van, pénz van, főhatalmazás nem köll, mer az eleve van a magyarok istenétül, horribile Selmeczi Gabriella es megmondta, hogy a Fidesz egy demokratikus párt, nem köll aggódni. Az lesz a dógod, hogy ahun számítógépet látol, meg adatbázist, érted, oda bemész, nem kérdezöl, nem nyitol vitát, ha ombucman gyön, megcsipkeded, és ami adatot csak találsz, fölszivod a begyedbe, összerázod elkövető szerént. Én csak mondom a nevit, te mán köpöd es a profilt, vagy fordítva. És ez így es lett, aki nem hiszi, utána lesz járva.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Fordulóponthoz értünk

A száztíz százalékos támogatottságú Matolcsy György miniszter – a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán előadott emlékezetes one-man-show-ja után pár nappal – a nemzeti közgazdászválogatottal tartott élüzemünnepség végén a következőket mondta: „Nem mondok le, sőt. Éppen fordítva!”
Éppen fordítva? Akkor tehát felmond. Úgy is jó. Fő, hogy menjen. És kövessék őt a többiek is, mielőbb.

Fotó: Kurucz Árpád

I am F.

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy november közepin Mária országába elgyött az igazság pillanata, s véle a régen várt elrugaszkodás. Ez így vót akkor es, ha a meghatott ünnepi csöndöt savanyúszőlészek röhögése meg a komcsik nemzetközi halálhörgése övezte a távolbúl, ami ugyanaz. Na, ezt mán csak le köll kommunikáni, mondotta I. Fülkefor, oszt körbemutatott a jobbkezivel, hogy látjátok feleim, mihő érkeztünk? Az udvartartás meg a hívek törvenem sereglete kissé lesütötte a szemit, várta, most mi gyön, hogy mellik szó lesz a nagy szájbúl elébuggyantva. Há fordulóponthó érkeztünk, felelte meg a költői kérdést a kerál, és az asztalra csapott. Ahoj, fújjátok meg az öszves kürtöt, szóvivőt, dörögjön a taps, a riaria, a rákaifilip! Mer mán nem lehet tovább takargatni, hogy a magyarok szabadságharcát ünnepélyesen megnyertem, az áldozat nem vót hejábavaló. Megnyertem, mer a haza nem veszíthet. Eddigelé új alapokra helyeztük, amit csak értünk, a mozgásteret minden előtt, ami végre a nulláhó közelít. Eredményeink kézzelfoghatóak, a saját lábunkra állottunk, egyikvel a másikra, evvót az első lépcső, a nemszorulásunk senkire. Ezen túl vagyunk, mastan mán csak fokoznunk köll a növekedést, a kardból köll trambulint kovácsolnunk. Nem függünk mások múlékony jóindulatától, és aki ebbe münköt lekorlátoz, kéccer meggondulja a történtek után. Mer csak fogjuk, kimenünk a szabad piacra, oszt financérozzuk magunkat. Kedvenc kőttönkkel szólva, ez a mi munkánk, és nem is kevés. Innen üzenem, hogy a nagykörútnál állítjuk meg ellenségeinket, akikvel, annak fejibe, hogy béismerik, amit ilyenkor bé köll, hajlandók vagyunk szerződést kötni. Nem lesz hadifogság, sarc, fődreköpködés, hanem kőccsönös szabad elvonulás. Ha kedvünk tartcsa, ha úgy hozza a sors, ha továbbra es előnyünkre van, még a föltételüket es teljesítcsük. Hadd örüljenek, ha vélünk örülnek! De kivívott önállóságunk Damoklész-kardja nemiszerven-rúgásként lebeg a fejük fölött, úgyhogy jól vigyázzanak a heppenkedésvel, amire van egy eléggé sajnos hajlamuk. Végezetül I. Fülkefor belenézett a nép szemibe, és aszonta: I am F., ami kéccségkívül igaz vót, aki nem hiszi, járjon utána.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának e heti darabja az ÉS-ben

Egy sarkalatval bétiltották a gyerekszegénységet

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a magyarok országába sorra ütköztek elő az országlás szép eredményei. De mint a térkép a falon! Mán olyan erős vót az euró, hogy a 317-et elütötte, monták es a mondók a strázsán, hogy mast huhogjék, akit huhanya szült, mer a számok beszélnek a tények nyelvin, s nem fordétva. Há mikó ért egy bélsáros euró ennyi magyar forintot? Semmikor. A minősítők meg minősítködjenek a sajátjukval a condrájok alatt, ne abba masináljanak, hogy elrontsák a magyar jövőbe vetett költségvetésit! Idióták mind egy szálig, de békaphassák a brüsszelt washingtonostul! Aló demars! Mán akkó gyógyút volt a nép, mer az orvosok el vótak menvel a vándormadár természetjök miján, mán nem vót hajléktalan szabadlábon egy se, de hogy éhes gyermek nem vót vóna a Kárpátok ölin, arra mérget nem vett vóna még maga a kerál se. Annyira nem, hogy egy napon, mikó gyött a terrorelhárítás megkóstolni a kerál ebédjit vegyészekvel, tábori püspökvel, ahogy dukál, I. Fülkefor az asztalra csapott. Ne mán az én ebédemen gömböcködjék a kihízott hasatok, hékámbajtársok! Inkább hozzatok ide egy teherautónyi nemzeti pulyát! De erre még azok a nagy marconádék es elsápadtanak. Nem úgy értem, no, kacagott a kerál, há kannibál ante portas, hanem eztán a szemünk fényei kóstolnak helettetek. Mast leesett az ortodox állatok, mi? Penig ahol egy jóllakik, jóllakik ott ötvenegy es, csak úgy köll főzni. No, nem vót apelláta, eztán elöl haladoztak a gyermekek, ha ment a kerál terepre Battonyátúl Nemesmedvesig, mentek ötös sorban, oszt kóstoltak szaporán. Ha jóllaktak, megnézte őköt egy krimino-dietetikus a szógálattul, kókkadnak-e vagy nem, oszt mán ülhetett es asztalhó a kerál. Ez aztán így ment hetes bontásba több hónapig, amíg az összes kis magyar jól nem lakott egy életre, hezzá még kupola- s vadászterem, kóla, chips. Hanem, hogy ennek es vége vót, egy sarkalatval bétiltották a gyerekszegénységet. Megmonták a megmondók, hogy ők esztán éhes gyereket nem akarnak látni, csak a testükön keresztül, és attul fogva nem es láttak. Mer éhes gyerekbül lesz az éhes fölnőtt és így tovább, a bajt a gyökerinél köll orvosolni, akármilyen unortodox módon es, aki nem hiszi, kóstoljék bele, amíg meg nem hal.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Konok, premissza ember

Egyszer volt, hol nem volt, mán az után vót, hogy az eva ki lett vezetvel e mai kocsmábúl, meg es nőtt ötvenmilliárdval az adóbevétel, ebbül lehetett stadionyt építeni, hogy Szaúd-Arábia meg Kína válogatottját legyen hun méltóan fogadni lapdarúgás tárgyköribe. No, ennek vót utána a nemzet, mikó a Keráli Unortodox Megoldások Hivatalába eccőcsak kopogtattak. Titkársága élin nagy bojtval kiment az altiszt, ajtót nyitott. Ott állott egy csuporszemű legény, hogy ű Kerényi Imrét keresi. Ki es hítták nyomba a nagy alaptörvészt, mer ügön szerette a kihívásokot. Epp nemzetközi és jó nevű művészekvel konzultállott, de tömegivel, addig-addig, hogy „A Kerál új ruhája” (10 000 x 10 000, olaj, vászon) című föstményre igenyesen pályáztatni köllött. Na, mit ityegel, szép ecsém, kérdte Kerényi, mellik részit föstéd le zivataros múltunknak? A jövőnknek, Imre bátyám, mondotta a legény, azzal eléhúzott az iszákjából egy teccés szerénti nagyságú és fölfogású képet. „A közmunkaprogram kivilágétcsa Mária Országát” vót a címe. Erre mán át lett karolva a válla, így sétállottak föl-le a Hivatal előtti csillagösvenyen, panyókára vetett kényszerzubbonyval. Egymillió konyakalap láccott a föstményen, Start föliratú, s fürdőzött a villanyfénybe. Ű konok, premissza ember, monta a legény, így abból indút ki, hogy egy közmunkásnak vagy van biciglije, vagy szerez. Ennek okábúl pízbe csak az egymillió állvány kerül. Állvány, ecsém? Ahhát, főbakolni a biciglit, hogy ne az utat burungassa a kerék, hanem a dinamót szaporán, ameddig a szem ellát. Meg kőne, ami elvezeti az áramot a néphő, derót, ilyesmi, lajtkocsi. Továbbá négy az egyhő arányba fényrendész, az egyenletes tempó végett, ahogy a csillag megy az égen, gumibotval. Ezek napszállatkó csak reápattantanák az egymillió magyar, illetve kisebbségi huszárt a bringájára, oszt halivúd. Taposnának reggelig, felül bocskaiba, alul joggingba, lényegibe eppúgy, mint otthun, ahon a legjobb, sóhajtotta a csuporszemű helettes államtitkár, friss kinevezésivel lehegetve a homlokát. Nem a bolondnak es megéri havi huszonnyócér? Nappal alvás, karbantartás, pizzafutár-tanfolyam, hétvége a családé, pályakép, jövőkép, táblakép, élnek bódogan, amíg meg nem halnak.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Szent István a pengéjénél markolja meg a kardot,

amellyel az asztalhoz szögezi a húsvéti alkotmányt.


Szkok Iván festőművész imigyen ábrázolja az alaptörvény megszületésének pillanatát. Ez még csak a vázlat, a végleges változat nyilván még lenyűgözőbb lesz – a donátor megbízottjának, Kerényi Imrének biztosan tetszeni fog.
Hasonló kvalitású alkotásokból még több mint egy tucatnyi lesz a díszkötéses alkotmányban. Megrendeléseket már most felvesznek a kötetre. Vigyázat, limitált a példányszám, sietni kell!

Szutyok egy hely, mondotta a költő, s visszaintett a Pávaház felé

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a legszebb filmgyári tornyoskalács, a magyar Parlament ódalábul egy éccaka eltűnt a József Attila kösztulajdonba álló szobra. Mán úgy értvel, hogy a dógozó nép okos gyülekezetié vót, azki pont aluvott a fülkéjibe. Hanem a kerál ellenbe kisasolt az ablakon, oszt látta, hogy nincs ott a delikvencs, kivel penig nagy tervek vótak születőbe. Azon mód békurjantotta az ő Szijjártóját, aki mán jöttibe megírta a szóvit, eppcsak bele köllött patténtani az esetet. Ekkó a kerálnak dermeteg gondolata támatt, s mán szaladtak es az északi szárnyhó, ahun ki se köllött nézzenek, tutták, hogy sehun a Károlyi geróf. Mer maga Kövér László rugdozta ott a selemtapétát, hejszembojszomatta, hogy gyün ahhó eggy ilyen kákabillencs, hogy eltűnögessen, mikó ű akarta vón házelnök lévire eltüntetni, helyit bészántani, Tiszaesvánnyal bévetni. Ezt megígérte a népnek, há mit fog az szólni, satöbbi satöbbórum. Nagy derenducával gyött a terrorelhárítás, riasztani se köllött, má riadott, oszt bégyűjtötte a színesfémkupecokot meg az öszves petécijó öszves aláíróját, de hejába. Erdőbe a vadnyom! Ami történt, az avvót, hogy mikó vissza lött igazétva az üdő, oszt vót az éj mélyibe egy óra lik, a József Attila fölállott, fogta a kalaptyát, és a Duna felőli ódalon elindút hegymenetnek. Az őrökvel lekezelt, akart vón mondani valamit, de aztán csak legyintett, s ment. Azok kicsit vacillállottak, de végül nem lőtték le. Penig nem vót jó szobor őszintén mondva, nem es ment szépen, hanem rángatva, s az úttesten. Mikó odaért, megkérdte a szoborkolégát, hogy jön-e a gróf úr, ammeg ment, hejába nem vótak egymásnak bémutatval. Elébb kellett vóna, sóhajtotta Károlyi. Sokkal elébb, bóléntott a költő. Mi mindig mindenről elkésünk, mondotta a geróf. Szutyok egy hely, mondotta a költő, s visszaintett a Pávaház felé. Ammá igaz, felelte a geróf, leveresfestékeznek a mobok, lehazaárulóznak. A legnagyobb kvaterkába cigányoznak, zsidóznak, szegényembereznek, általánosított hamissan a költő. Aki nem tud szobrot tartani, ne tartson szobrot magának, monta a geróf a Szalay utca magasságába. Eztán má csak níztek a lábuk elé. Nem vót hová menniük, mentek Hegyeshalomnak. Úgy es vástak el, a hajnali magyar ködbe, de meg nem haltak.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben.

Top Four

A Facebook „Kulturális veszteségeink 2011” csoportjának oldaláról. Derdák András találta.

A bíbictévé kódexe és a háromszéki dakota

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy október 23-án Biszku Béla, Pozsgay Imre meg Szűrös Mátyás a mocsondáré idő dacára nem átallott könnyű nyári öltönyökben sétálni a ződövezetben, de szaporán. Addig-addig, hogy áthallott a könnyű cipőjeik csosszanatja a Dunán, s tovább, le Hódmezővásárhelyig, olly néma vót az ország a nagy elárvultságától. A kerál oda vót a jól fölfogott érdekibe, minek neve eppen Brüsszel vót, a kiskerálok meg szanaszerbe, Kövért Brazíliába, Semjént a fődgoló túlfelire, Ausztráliába, a nemzet Schmittpálját meg igenyesen Bécsbe szólétotta a forradalom viharmadara, mer mindég csak a munka, sehunég a szórakozás, hacsak az népvel nem, azki ott pityerkedett az Astoriánál, a kerál emelvényinek hűlt helyin, de hejába. Nízett vóna más pogram után, de nem vót érdemleges, az egy-, két- vagy háromharmad újnyilasok szép és méltó megemlékezésitül eltekéntve. Meg a Tarlós főpógármestertül, ki közönségit fővilágosétotta: aggályos, amit a mindenféle liberáljajongérek mondanak, hogy előre újnyilas vóna egy színház, csak mer Vörösmarty Mihályt játszik. Há fasiszta Vörösmarty? Nem, kérem! Ebbül penig miegyéb következik, mint hogy bölcs és előremutató döntés vót bizalmat szavazni az Új Színház jövendő vezetésinek, a csöppet se újnyilas Csurkának, meg a tanétványának, akik ellen egyebiránt ember nem tüntetett Budapesten az ünnep előtti szombaton. Eppúgy nem, ahogy egy lélek nem vót a Szabad sajtó útján másnap délután. De annyira nem, hogy még a közszolgálati médiánoknak es főtűnt. Penig hogy készültek a kiegyensúlyozott tájékoztatásra, külön odafáradtak, sétáltatták az ingerküszöbjüket, de hejába, ha nem érte el azt a több tízezres tömeg, beszéd, zene, minyavalya. No, ha nem, nem, mentek haza, milla berek, nádak, erek. Há mit csináljanak? Illen esetre a bíbictévé kódexe es aszongya, amit a háromszéki dakota, hogy ha nem lássák, nem mondhassák. No, nem es mondták bé, közszolgálati sas nem fog legyet. Máshunnét persze, lecenzúrázatlan rémhírként elterjedett valami kis ez-az, de őtőlük az ország fülkébe forrott közvéleménye meg nem tutta a nemvótmit, amíg meg nem hótt.

(Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az Élet és Irodalomban.)

Klebelsberg Kunó

Az ő porából nőtt e Rózsa.

2011. október 23., Szabad sajtó út

Sok tízezren azok közül, akiknek nem tetszik a rendszer

Fotó: Túry Gergely

55 évvel ezelőtt sem tetszett a rendszer

Pozsgay, Szűrös

Az Élet és Irodalomból

Magosrúl támogatott, mélyen talajgyepü pályázat

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy Budapest székesfővárosa mán elég szépen állott a legtöbb paraméterit tekéntve. Egy dolog heánzott, nemzeti szempontbúl szűk vót a kulturális sokszínűség. Hát ezt mán a főpógármester tovább nem tűrhette, mer elege vót, hogy járt színházról színházra, de ám pincébe, kazánházba, le a hatodik kategória mélyibe es, hogy hátha jáccanak a magyar értékek tárházábúl, de nem es nem. Soha. Se egy Csurka, se egy Pozsgai. Na ez így ment vóna az üdők végeztéig, ha nem gyön kapóra egy színház meg egy magosrúl támogatott, mélyen talajgyepü pályázat. Ez penig nagy kincs vót ebbe a beteges liberális hegemónijába, ahon mindenféle elfajzott szakmai zsűrik okosmajomkottak, szerencse, hogy elég vót rajtuk szúrósan keresztülnézni, ami nem vót probléma a nemzeti egyetértés második évibe. Stupidum non cupidó, mondotta Tarlós István, és izombúl kinevezte a hátország jeles pályázóját, Dörner Györgyöt, még ha vót es kévánnivaló az írása betüjibe, mer az ügy vót a fontos, a vízijó, ammeg makulátlan vót, a magyar dráma sajkájáé a fertöid pesti vicchullám ellenibe. No, így ződ utat kapott a Magyar Köztársaság első újnyilas színháza, Csurka István fajszellemi intendálásával egyetembe. Hát erre nem megindút a hörgés meg a pajecolás? De! Hanem egy Tarlós Istvánt se köll félteni a vártán, ha szívügyire akad! Egyik frappáncs érvit rántotta elé a másik után, hékáim, mondotta, az mér nem számít, hogy a direktorok legtöbbjit kifejezetten a helyin hagyta, holott. Erre őkelmék a nagy merészelvényükbe leveleket irkálnak néki, mer mán a legküssebb változást se bírgyák elviselni? Há mér nem? Mér baj, ha bővül a kínálat? Hejszen a meglevőbül eggy el nem lett törülve, ellenben megjelent végre a palettán egy új elem. Egy újnyilas. Vitának, amit nem nyit, továbbiakba értelme nincs, ez szakemberekvel es, politikusokval es le van beszélve, ettül ő vissza nem lép, eztán Dörner, Csurka és Pozsgai Zsolt fog belekiabálni a magyar sorsba, oszt kalap. Mi abba a fasiszta, hogy a szociálliberális iga alatt nyögő magyar népnek akarnak színházat csinálni? Nem ráfér? De. Ezt tessék a további szíves együttműködés érdekibe megjegyezni a sok hálátlan icegnek, amíg meg nem halnak.

(Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja)

Friss hírek Iránból

Már majdnem letelt Pejman Aref egyetemi hallgató egyéves börtönbüntetése - amelyre azért ítélték, mert külföldi újságírókkal állt szóba -, amikor sértő hangú levelet írt Ahmadinezsád elnöknek. Így aztán kiszabadulása előtt pár órával 74 korbácsütéssel búcsúztatták, és a büntetést végig kellett néznie a feleségének is.
Szintén egy év börtönre, valamint 90 korbácsütésre ítélték Marzieh Vafamehr színésznőt, aki szerepet vállalt egy az iráni kultúrpolitikát bíráló külföldi filmben.

Hogy is mondta Orbán Viktor? „Keleti szél fúj." „Sokat tanulhatunk a világ keleti felétől.”