Egyszer vót, hun nem vót, hun új legenda. Vót eccő egy testvér, a Koki, meg a Saller, meg még félkézrül a Baráti Tarkónverés. Na, ez a testvér nem röstellette a szilaj keresetlenségit, bármikó székre állott, ha a magyar érdeke ezt kévánta. Márpenig erőst kévánta, folyott a nemzeti elszámoltatás százig, ollyan üdők vótak, hogy a fal adta a másikat. El akarták pusztétani a magyart, de jószerént reggeltül napestig, nem vót mán hová egy jólesőet pillantni, ehun egy kém, ahun egy hazaáruló, teli vót a Gyorskocsi utca milliárdosval, azki feszt a görög útra terelte vón Mária országát, a sok nyikhaj faék, ha nincs helyin a magyarság mindenkori Feusa, mer így es hítták. Mán csak az egy Kínára vót vethetni a messzilátó szemet, hejszen az legalább szabad, ha nem es úgy, ahogyan eggyes EU-nyikhajok gondúták. Meg Tibet es szabad, meg kő adni a lehetőséget, nem pezderkedni meg tüntetni, mint a kolontos tehen. Szijjártó Péter a maga szelídségivel lenyilatkoszta, hogy aki ezt a dógot a Kokival meg a Sallerrel a maga kontextusábúl kiragadja, abba a hejbe szembetalálhatja magát vélök. Na, az idők során, meg a sok cselekedetitül ez a nagy testvér ügön el lett vót híresedvel. Ahun csak járt, kiosztott ennek egy buksikoppintást, annak egy pofontot, csak úgy súnyták le a torz kis fejeöket, hogy így a magyar, evvel a tettvel, fölemelte a sajátját. Nem vót pardony, a magyarok kokijatúl ments meg, uram, minket, rimánkodtak az izgágár delikvencsek. Na, akkó ez a testvér leszállott a székirül, és kacséntott. Erre a sok szengallenmajom megkérdte tisztelettel, méges, mi vóna ez. Há hungarikum, mi más, felelték a kalandorzó magyarok. Továbbá óvasni csak tudnak komámuramék, Baráti Tarkónvágással el lett kűdve minden követségre a szakanyag, hogy mi vóna a koki meg a saller a magyar–kínai kultúrkörben, plusz vándorkiállítás, Bartóktúl Kokiig. Oszt még a pajeszcibállás meg a testvéri picsánrúgás ki sincsen munkálva. Járjon utána, aki nem hiszi a píszí.
Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatából (ÉS, 2011. július 8.)
Délután 4-kor, a tüntetés kezdetén, a jelentések szerint 250-en voltak a Rádiónál felállított jelképes koporsónál – amikor én három óra múlva ott jártam a bűnrossz felbontású mobilommal, ennyien:
Talán a „várakozni tilos” tábla riasztotta el a tömegeket, talán más – annyi bizonyos, hogy 1994-ben, a Csúcs László nevéhez köthető rádiós vérengzés hírére (akkor 129 embert rúgtak ki) nem így festett ugyanez a helyszín. Nem csak a Puskin utca, hanem a Múzeum és a Bródy Sándor is tele volt tüntetőkkel, még a Nemzeti Múzeum mögötti kert is.
A közmédiát jelképező koporsóra borított fekete leplen nagy betűk hirdetik: Feltámadunk.
Egyszer vót, hun nem vót, hun új legenda. Vót eccő egy testvér, a Koki, meg a Saller, meg még félkézrül a Baráti Tarkónverés. Na, ez a testvér nem röstellette a szilaj keresetlenségit, bármikó székre állott, ha a magyar érdeke ezt kévánta. Márpenig erőst kévánta, folyott a nemzeti elszámoltatás százig, ollyan üdők vótak, hogy a fal adta a másikat. El akarták pusztétani a magyart, de jószerént reggeltül napestig, nem vót mán hová egy jólesőet pillantni, ehun egy kém, ahun egy hazaáruló, teli vót a Gyorskocsi utca milliárdosval, azki feszt a görög útra terelte vón Mária országát, a sok nyikhaj faék, ha nincs helyin a magyarság mindenkori Feusa, mer így es hítták. Mán csak az egy Kínára vót vethetni a messzilátó szemet, hejszen az legalább szabad, ha nem es úgy, ahogyan eggyes EU-nyikhajok gondúták. Meg Tibet es szabad, meg kő adni a lehetőséget, nem pezderkedni meg tüntetni, mint a kolontos tehen. Szijjártó Péter a maga szelídségivel lenyilatkoszta, hogy aki ezt a dógot a Kokival meg a Sallerrel a maga kontextusábúl kiragadja, abba a hejbe szembetalálhatja magát vélök. Na, az idők során, meg a sok cselekedetitül ez a nagy testvér ügön el lett vót híresedvel. Ahun csak járt, kiosztott ennek egy buksikoppintást, annak egy pofontot, csak úgy súnyták le a torz kis fejeöket, hogy így a magyar, evvel a tettvel, fölemelte a sajátját. Nem vót pardony, a magyarok kokijatúl ments meg, uram, minket, rimánkodtak az izgágár delikvencsek. Na, akkó ez a testvér leszállott a székirül, és kacséntott. Erre a sok szengallenmajom megkérdte tisztelettel, méges, mi vóna ez. Há hungarikum, mi más, felelték a kalandorzó magyarok. Továbbá óvasni csak tudnak komámuramék, Baráti Tarkónvágással el lett kűdve minden követségre a szakanyag, hogy mi vóna a koki meg a saller a magyar–kínai kultúrkörben, plusz vándorkiállítás, Bartóktúl Kokiig. Oszt még a pajeszcibállás meg a testvéri picsánrúgás ki sincsen munkálva. Járjon utána, aki nem hiszi a píszí.
Mióta az új médiatörvény szövege nyilvánosságra került, nem telt el nap úgy, hogy ne kapnánk aggódó üzeneteket. Az aggodalom nem csak az Élet és Irodalomért szól, sőt, nyilván, nem is elsősorban a lapért, hanem általában, a lapon keresztül a szólás- és véleményszabadságban rejlő értékekért, ami a most hatályban lévő törvény elfogadásáig természetes volt, és magától értetődő. Többségében azok írtak, akik nem tudják elfogadni, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlását a továbbiakban testület ellenőrzi, homályos, rosszul megfogalmazott és önkényesen értelmezhető szabályok szerint. Olyanok, akik ezeket a jogokat elidegeníthetetlen jogoknak tartják, akik jogszerű és törvényes gyakorlásukkal kapcsolatban elegendőnek gondolják a polgári és a büntető törvénykönyvet. Megfelelőnek tartották a korábbi sajtótörvényt. Az eddig hatályos törvény lelke a rendszerváltás időszakában született, a szabadság lázában, ennek megfelelően alapjában véve korlátokat lebontó, a sajtó szabadságát megjelenítő rendelkezésekkel.
Tegnap véget ért az uniós félév, ma elkezdődött a médiatörvény szankcionálási időszaka.
