Még benne, a kerálba es vót türelmetlenség süvölvén korába, mielőtt üvé lett az igazság és az élet

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy úgy a tények, mint a komonikácijó terepin I. Fülkefor eggyik sikert szenvette a másik után. A kétharmadjar nép epp a kerál ajándokát, a választási regisztrácijót ünnepőte vóna, ha elejbe nem tolakodnak eggyesek avval, hogy elébb a konkrét zsidókot kéne fölregisztrálni, melly csak kulturáltabb módszer, mint ha a népakarat kamerázza bé a piszoárokat, s a fővételekbű Novák Előd képviselő testvér öszveséti a kurucinfón, hogy mi az Ábrahám. Ekkó mán Ádvent célegyenesibe fordút Mária Országának páncélvonattya, de hejába, ha a mondott idegenszívűek olyika az ecetes szivacs furorgyával esett néki Semjén Zsolt keresztény hitinek, ki mán egyetemista korába es a mártérijomig menően hitte, hogy az idézőjel az ördögtű való, s hogy szakdógozatot abbú írunk, amit tanálunk, mer a tudás mindenkié. I. Fülkefor csóválta a fejit, nízett maga elé a jövőbe szavatartóoszlop gyanánt, ki nyílt kártyákval jáccik. Szeme tisztőtt bogarán hun Selmeczi Gabriella, hun Giró-Szász képibe lobogtak a szeretet gyertyácskái. De még e kirívó keresztényüldözésnél es jobban fájt néki, hogy a ménkű drága és pazarló magyar fősőoktatásba mán a józan belátásnak es, a szövegértésnek es leáldozott. Mer mit lehet várni a deáktú, ha mán a rektor se érti a magyar szót! Mán bocsássanak meg a kedves fiatal barátai, de magyar nyelven a tandíj az definitíve az, ami. A nemtandíj penig az, ami lessz. És ez faktum, néki es tartani köll magát a reguláhó: amit a kerál kimond, attú I. Fülkefort a pokol keretszámai se tántorítsák el, issza, nem issza, ez a premissza. Ha ű eccer azt izeni a Rózsika igazgatónénivel, hogy esztán, világelsőként!, a fősőoktatás önfenntartó lesz, abba hun a tandíj? Továbbá abba es hun a tandíj, hogy az eddigiekhő képest több mint 30 százalék ingyér tanulhat, hezzá öccő ennyi részösztöndíjba részesül, s az mán nettó 150 százalék. Abba meg pláne hun van tandíj, hogy a többi, de bárki fija-borja, vígan tanúhat diákhitelbű szakadásig. Hun az a szótár, ki aszongya, a diákhitel tandíj? S millen torz logika azon pöndörködni, hogy vissza kő fizetni? Vissza hát! Azér hitel, s nem tandíj, quod erat demonstrandum. Evvel együtt nem köll félni, türelem rózsát terem. Próbálgassa csak a küs erejit a nagy pulyája, ha mán a munkaerőpiac helett a fűtött melegbe harabdálja a csecset, ki főtáplálta! A kormány, ha meg es dobják kővel, bundáskenyérvel dob vissza. Megérti, ha a dejákság tart a változástúl, ami érte van, nem ellene, de ne tartson, ha jót akar. Vagy bánja kánya, tartson! Hejszen még benne, a kerálba es vót türelmetlenség süvölvén korába, mielőtt üvé lett az igazság és az élet, hisztizzenek a türelem keretei között, úgyes abbahaggyák, amíg meg nem halnak.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Eccő a Matolcsy uramnak kiütközött a teste huzattyán, aminek ki köllött

Egyszer volt, hol nem volt, avvót hogy ollan sűreő lött az élet a magyarok fődjin, hogy bárhova es nízett a jövőbe tekéntő tekintet, mesét látott mese hátán, jelenést jelenés hátán, púpot púpén, hon a kétharmad karavánja haladott előre napkeletnek, s állott, mint a cövek. Ippeg piros pontya nem vót a magyarnak, mint a jappán gyerekecskék tisztőtt fenekinek, s ha vót es, elenyésző vót. Legalábbes, amég I. Fülkefor az ázsijai származást elődejihő hasonlóan le nem nyilatkoszta. Akkó se rögtön gyött meg a pont, mer azér a jappán-magyar közös isteneknek es köllött üdő a visszacsatoláshú, tán még több es, mint a magyarnak. Hanem eccő a Matolcsy uramnak kiütközött a teste huzattyán, aminek ki köllött, igenyest a homloka közepin, ámbátord néki mindenhun feje vót, miolta az vót, ami. Megtutta eszt a kerál, béhívatta pöttyös szógáját, gratulállott, s nízett borús tekintetvel. Ettül-e, nem-e, eccőcsak pánikszerűjen megtörtént, aminek fordétva köllött vóna: a saját keráli homlokán es kigyúlt a Jel, még két mikronval nagyobb es, mint Matolcsy uramé. S akkó mán, mint a popkorn, pattogott ki Kövér uramtúl a Hoffmann Rózsáig, virítóbb vagy halaványabb kivitelbe, kinek mekkora vót az ázsiája. Ha valaméknek nem serkedett az elitbűl, tetkósztatott magának éji órán jappán mestervel, kibül vót pár, jártak kézrű kézre éccaka, s kopéroztak gyermekfotórúl szaporán. De az eredeti csak jobb vót, hejszen aszt bévüről parancsulták a gének! Ha magik a jappán kolegák nem jelentették vóna, akkó es láccott vóna a stiklérijom, mán az első raporton. Ezér asztán a tetkópöttyöse kivált zakatótt, éjt nappá téve nyútotta bé a törvénjavaslatokot, de húszat es, negyvenet es a nagy hezzáértibe. Vót amék ocsú vót, vót amék búza, de a jobbétáshó nem fért kétség. Ez akkó vót, mikó a választás kérdésit rendeszték le, s az öszves fifikosság oda rúgott ki, a magyar igazságra, hogy a következő X ezer évbe mindég I. Fülkefor és a Hazaffyas Népfront tisztőtt jelöltje nyerje a megmérettetést. Hejszen mecsoda kászomkóc ember, aki nem lukasenkérozza le előre, mán a saját okos gyülekezetibe az illen kérdésöket, ha módgya van rea? Márpenig a magyar kerálnak, a Kárpátok nagyübü sportpuskájának vót arra módgya, egyre jobb. Ki tudgya, 2014-be lesz-e illesmire őnéki ideje, meg energyája, továbbá lössz-e még értelme akkaracska eggyetértés mellett fülkészkedni a köz pézibűl, ami nem két fillér. Jobb azt előre odaadni eggy nagy pungába a Simicska kincstárnoknak, kihő úgyes kerül a végin. Kampányolgasson belüle, nyomjon egynehány plakátot „Kapuratörő Fülkefor a nép választottjára szavaz” címvel, s lógassa ki Kárpát-medence szerte, hadd örvendjék a magyar, amíg meg nem hal.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Az „Aranycsapat”-stadiony, mit tiszta szívű, sportos tekéntetű magyar vállalkozók adományosztak öszve

Egyszer volt, hol nem volt, vót eccő, hogy mán a kaszájáná fogva lebukott a nemzetközi lucernamaffia es, a szálai fő lettek számóva, hanem a kerál tisztőtt ellenzékje, ami nem vót, de méges, le nem nyugodott. Ellembe mindent megtett a féreg fogával, hogy az utánpótlásná rágdozza el a magyarság labdarúgásba vetett ezeréves hitit. Mán a létező szocialisták a népszavazás álgyúját es bévetették vón a felcsúti stadiony ellen, hejszen egy több milliárdos béruházást csak egy több milliárdos népszavazásval lehet opponáni annak, kinek semmi se drága, ami ócsó a közpéz mégvédésinek a hevibe. Penig az „Aranycsapat”-stadiony, hová másfélsző bé vót a falu férendő, nem közpézbű vót elgondúva, hanem társasági adókedvezménybű, mit tiszta szívű, sportos tekéntetű magyar vállalkozók adományosztak öszve, s nem olligarchák. Arrú senki se tehet, hogy a szép létesítmén a keráli s kerálnéi birtokok legközepire vót megálmodva! Ammeg igenyesen vakvéletlen, hogy I. Fülkefor táltos lévire a Felcsút SE-nek es az elnökje vót, nemcsak a Naprendszernek. De mikó ez a pitianérijom kipattant, odanyilatkozott, hogy jól van, ű bírgya, s meg es szívöli a kritikát, akit illet, ha arról kódul es. Ha ez a valós társadalmi igény, há ne legyen egyedülnek Felcsúté ez a kis ékszerdoboz! Osszák meg az osztók az egész magyarságval Hencidátú Boncidájig, hejszen ha más nácijók igenyesen olimpiát rendezhetnek, meg saját tengerpartjok lehet, a magyar es kitűnhet ippeg valamibe. Na de mikép!? Hát akaratval, képzelőerővel, szabad, homloktéri gondúkodásval. Jó van, épüljék meg Felcsúton a Stadiony, de má a Holland-Felcsút örökrangadó és az Ákos-koncert másnaptyán indúljon es útnak. Ez csak nem lehet problema a teknika korába! Kő hezzá nyócszáz kerék, meg a nagy rúd, miné fogva annyi közmunkás húzza, amennyi. Nem a sebesség számít, hanem az irán. Járja bé Mária országát a, a legnagyobbtú a legküssebb községig, de ahon se kerál nem született, se képviselő, azt es. Ha csak ezer magyar telepűlésre eljut évente, mán ezrede a kőccség, szembe a haszonval! Ha ebbű se lesz húzóágazat, akkó semmibű! Még bezonos logisztika köll hezzá, de ezt eligazétsa a Közgép. Mer ugye egy illen létesítménhő köllenek utak, nem es akarmillenek a kellő szélességbe, magosságba, bé ne akadjon a nemzet ékszerdoboza valami ebbe-abba, mi régebb korokba sajnos ádogálni szokott az utak mentin. Ha van rea alulró igény, felülrő rácijó, meg lehet aszt épitteni egyhamar, elébb a budapesti Kihaénnem térig, s onnant aztán csillag alakba, szemellátig. Még röpülőgépek es leszállhatnak rája, s föl, ha épp másfele jár a Mobilstadiony. Addigra mán úgyse lössz huhogda meg abajgás, mer mindenhon Felcsút lössz a magyarok fődjin, nyócmillió gondossan kiregisztrált szurkolóval, amíg meg nem halnak.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Ahun illen reneszánsz a kerál, reneszánsz van a kultúrába es

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a magyarok országába ügön izgolódott a kormánzótanács, hogy amég nem nyeri meg a szabadságharcát, úgy köll élnie a magyarnak, ahogy a hitelezői diktájják. Nem rúghat ki bírákat, nem kőtekezhet kedvire, oszt ezt tudomásul es köll vennie. Még jó, hogy bétartani nem! Bezzeg, ha maj nem lesz adós! Csak megcserdéti a karikásustort, oszt főszisszen bele ülepig az egész majombrüsszel, hogy a kokit meg a sallert bé se vesse a vita sűrűjibe. Ha a jelen küssé eb es vót ugatta, ott vót a jövő! Annak határa nem vót, csak a képzelőerő, abbú meg vót a magyarnak csepedős cseppig. Mán a napba lehetett nízni, de ebbe a jövőbe nem, legföllebb olyan acéltekintetvel, mint a Balog Emberi Erőfor miniszteré. Mer miolta a magyarok kerála, mint egy Ali Baba, megmonta a Szépművészeti Muzejomba, hogy „Cézanne, nyílj meg”, ollan virulásba kezdett a kultúra, hogy csuda. De napok alatt! El nem vót vonva tüle egy peták se! Nem vót továbbá levegőnek nízve, hogy legföllebb futball-lapdát lehet véle főfújni, aszt se soká. Mer ahun illen reneszánsz a kerál, reneszánsz van a kultúrába es. Mán a küs hobijára kőteni se kőtött, hejszen a látvánsportba erőst dürrögtek a béfektetők, egymás nyalatív nyelvit maj le nem tiporták. Hanem a művészet! Aki csak szólott néki, s Markó Ivánnak vagy Kerényi Imrének hítták, I. Fülkefor ónezsenánts bényúlt a zsebibe, kihúzott eggy marék keráli közpézt: fogjad, kisszógám ezt a párszáz millijót a prioritásodval. Na, Balog Erőfor miniszter ügön szerette a jövőt, ha csak belenízett, feszt látta es Felcsút keráli várasát, hon a Nemzeti Bank szittyahightech épülete mellett szemelláti sorba feszétettek az Akadémiják, a Magyar Puskás Ferenc, a Magyar Tudományos, meg a Magyar Művészeti, három olly ékköve a magyarságnak, mellyen kívül nem vót kultúrélet leendő. A Művészeti Akadémia különösen oda nőtt a szívihő, mer annak mán fődjei es vótak, saját Vigadója az örömre, saját passzusa a keráli alaptörvénbe. Há érthető vót, hogy oda szervezték ki a tiszta forrást, amit a keresztény-nemzeti kultúrára nem akart maga a kerál elosztogatni. Osszák el az ótónómija keretibe, mi amúgyes Fülkeufória vezérlő csillaga vót, ne miniszter ossza! S államtitkár es csak akkó, ha művész maga es. Oda bé vót kellő lépni minden eggyes illetőnek, s ha fővették a fővevők, mán kapta es az akadéjmikusi füzetésit. Nem vót ebbe politika semmi, de semmi. Elhagyhatták a házat, lényegibe alkothattak szabadon, a kerál politikai családgyának krédója szerént. Mer jobb, ha egy akolba tagoskodik a művészek eleje! Amék meg evvel a Kánaánval se bírt eggyet érteni, az úgyes a rostos hátujja vót, nem művész, oda es vót való, amég meg nem halt, a kurtafarkú malacba.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Édösanyánk nem gyarmat, nyugdíját elvenni nem erisztjük

Egyszer volt, hol nem volt, vót egy hely a magyarok országába, hun kifabrikállták a jövőt es, a múltat es, egyszóval a magyar igasságot. Ez sohse vót messze attul, hon a kerál vót, ki jelzseni lévére azt es látta, amit senki, ezér vót örökös kerál. Eggy szép őszi nap es csak főreppent, elkőrözgetett, elmesszilátott, s mán úgy szállott le, mint a förgeteg, avval, hogy amit nem lehet hagyni, abba nem engedünk, és viszont. Délutánra el es laborált eggy diktátumot, abbúl föl es sorolta, hogy mit nem. Édösanyánk nem gyarmat, nyugdíját elvenni nem erisztjük. De nem ám, csapott az asztalra a kormánzótanács. Továbbá nem adgyuk ki a kezünk közzül a koronát. Csak a testünkön átal, hörrentek a miniszterek. Azután a magyar zászló közepibe bé nem hímezzük az IMF-logót, amég áll Buda vára. Nanáhogy nem, mennydörögte a magos grémium, de mán az ablak alatt ott pezderkedett az epp arrajáró békemenet, kik gyöttek a Kerényi Imréhő könvet venni, mer mán elegük vót a balliberális kánon jármábúl. S akkó a kerál kivágta a trompfot: Ha az égbűl potyog es, ami potyog, nem adjuk Fejér megyét! Hő, há mér adnánk, merett meg a hallgatóság. Há mer ki akargyák típni a nemzet testibül, de elevenen, hogy vigyék Svájcba, szertefele, tisztelet a kivételnek. Hát, erre mán minden szakminiszter oda vót kapva a szivihő, mondani se köllött, kik azok a ganaj trianonisták, akik ezt diktájják esetleg a magyarnak. Fejér megyét nem adjuk, zúgott odalenn a nép, alig hallotta egymás szavát a kormánzótanács, hogy üstöllést adgyák föl újsághirdetésbe, mi es az, amibűl nem engednek, még ha a világosi síkon köll es elvéreznie a magyar igazságnak. Másnap meg es jelentek a nemzet jajjkiáltásai, kék alapon, fejér betűkvel, akarha a tenger háborgott vóna. Nem kisbe kerűtek, de a hasznukhó képest fabatka vót a kétszáz millijó. „Édösanyánkot nem adjuk!” „Anyánk a miénk!” „A Ti anyátokot”. „IMF non koronat!” „Trikolorrondétók kifele!” De főleg arra vót kipiárolval a népharag, hogy nem adjuk Fejér megyét, egy talpalatnyi fődjit se. Mán kapára-kaszára egész bandérijomok szerveződtek békemenetbe, mán fönn keringtek a Griffenek, húzgálták a hangsebesség közelibe a sok molinót, hadd lássa a címzett! De azér páran, küknek nem vót jó fantáziájok, megkérdték, hon lehet eszt az aljas diktátomot látni, mán csak a hadüzenet végett es. Hékáim, nem a látása a lényeg, monta I. Fülkefor, hanem a sugallata. Mondani lehet, hogy nem monták tételesen, na de ki állétcsa, hogy ne mondhatták vóna! Hejszen vannak jelek, olanok, hogy a fal aggya a másikot, verte hátba népit a kerál, avval szárnyát főcsapta, oszt az erő nyelvin eldanolta a Fehérvári huszárokot, elébb magába, aztán a nótáskedveő kerálpártval egyetembe, amíg meg nem haltak.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

A sumér Uristen turul ősképibe ejtette meg a magyarok bódogasszonyát, így lött I. Fülkefor Krisztus Urunk maga

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy I. Fülkefor ügön szerette a jeleket, vót reájuk füle, több es. Ezér vót kerál, hogy azt óvasson ki belőlök, amit csak akar. Hogy példájul új törvények világa gyün Ejrópa fele, annak penig első parancsolattya nékünk szól, kik a turulba születtünk: az erős népek erősöggyenek, a gyöngék meg hulljanak széjjel a büdös csipába. Mikó aztán elaluvott, nyilallásval elegy megvilágosodása lött. A sumér Uristen turul ősképibe ejtette meg a magyarok bódogasszonyát, így lött I. Fülkefor Krisztus Urunk maga, de ez hagyján, ezt eddig es tutta. Hanem végre turulszárnya nőtt a hátán, akkaracska, hogy 2,1 magyar méter vót a fesztávja. Avval fölröppent s kőrözött. Eccő meglátott odalenn valami csillogót. Nem eggy nyerőgép az, a maga titkos nemzetbiztonsági kockázatával, kérdte. De! S mán le es csapott rea, mer a vér, az vér. Szelte ketté a kardjával, ami nyőtt néki dettó. Na, ahogy megébrett, öszvehítta a kormánzótanácsot Pusztaszerre. Gyöttek a miniszterek, gubbattak, tollászkottak. Eggyikük aszonta, nincs baj, ű biztos helyrűl tuggya, csak az Unióbúl lesz kilépve délutánra. Nem úgy, monta a másik, hanem hadüzenet lesz, legföllebb a címzettön van vita, hogy Örményország vagy Ámerika, s errű mén az eggyesztetés Lázár és Matolcsy kolegával a nemzeti víájpíröptetőbe. De nem ez vót, hanem sokkolta fontosabb, mi reggelig nem várhat, mer még főpuhul a végin. Akkó belépett maga Lázár János, avval, hogy hónap nulla órátúl a nyerőgép nem fér bele a mi politikai családunk krédójába. Itt vagynak az épek, a kétkarúak, há mér a félkarú rablóba hajibálja a pénzit a nemzet? Ha nem lesz hová dobni, avval epp annyit takarét meg, amennyi el lesz vonval a nemzeti segélyplafon keretibe, isten münköt úgy segéjjen. Evvel pénz az ablakunkba, mindenki jól jár, aki eddig, lehet hazamenni, mihöztartás, hajrá magyarok. Illetve vóna még valami, szólott a kerál ,és főröppent a trón hegyire. Aki a turult bántsa, a kerált bántsa, ezt bé köll venni alaptörvénbe. Meg aki Hódmezővásárhelyet azt es, lobbiszta ki Lázár miniszter egy füst alatt. Aki továbbá érez a hátán valami tollas bizsergést s dudorot, ne lepődgyön meg, annak napszentületre turulszárnya nő, akar másfél méter fesztávval es, ha jól vé­geszte a reabízottakat. Ha kinek nem viszket, asse renyekedjék, meglássuk, át bírgya-é venni az új tempót fődönjáró lévire. Eztán a viselet mindenesetre: kócsagforgó, kacagány szárnyhasítékval, sportszár combig, rámás csizma stoplival, lézersarkantyú. Na, evvel elindútak haza, még a nap föl se gyött. Olyik talányosan mosolygott, olyik fehér vót, mint a fal. De eggy se mert hátradűni az Audiba, kinek viszketett, azér, kinek nem, azér, máig es ott görnyednek, ha meg nem haltak.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben