2013. február 26.

Végre tiszták lettek a viszonyok

Marabu rajza

Mai hír: A Milla nem csatlakozik Bajnai pártjához

Örkény István: Az utolsó meggymag

Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt, szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt, árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze, csak meggyszezonban.
A négyből is az egyik nagyothallott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állt. Hogy miért, azt már maguk se tudták. De azért néha még elmondogatták:
- Én rendőri felügyelet alatt állok.
Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Siposnak hívták.) A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen. Egyszer azt mondta Sipos:
- Kéne valami emléket hagynunk magunk után.
- Mi a csodának? - kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt.
- Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami.
- Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? - kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt.
Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a negyedik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem termett a föld. Zokon is vették a többiek.
- Mi az? - szóltak rá. - Hogy beszélsz? Te talán nem is vagy igazi magyar.
- Miért? - kérdezte ő. - Olyan nagy mázli most magyarnak lenni?
Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha legalább egy gombostűje volna valakinek! Azzal - magyarázta Sipos - bele lehetne szurkálni a fa kérgébe valamilyen üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás.
- Hát akkor dobjunk föl egy nagy követ - javasolta az egyik rendőri felügyeletes.
- Te buta. Hiszen az leesik.
Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze.
- Hát mondjatok jobbat - szólalt meg később. - Mi van valami, ami megmarad?
Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy a földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriási emlékeztető, de jobb híján az is megteszi.
Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot sem.
Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett a lombkorona legtetejében, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és magvára aszott.
Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes következett, utolsónak pedig a vékony hasú, vékonydongájú Sipos kezdett neki a mászásnak.
Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy miért mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillik, ő volt az, aki nagyothallott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon.

2013. február 23.

3G


Kéri László 1993-as nagyinterjújából tudhatjuk, hogy Orbán Viktor gyerekkorában még nagyon szeretett olvasni: 
„emlékszem, még az ágyba is becsempésztem zseblámpát, s villanyoltás után a paplan alatt próbáltam a Gőgös Gúnár Gedeon következő szakaszáig eljutni”.
Mondják, hogy a gyerekkori olvasmányok vannak a legnagyobb hatással az emberre – alighanem ez lehet a helyzet Orbán Viktor esetében is. A még ma is népszerű mese ugyanis így kezdődik:
„– Csak én vagyok bátor széles e határban! Csak én vagyok az úr! – kiáltozott Gedeon, a gúnár, kora reggel a baromfiudvarban.”
Az interjúból nem derül ki, hogy a kis Viktor végül eljutott-e a paplan alatt a Gőgös Gúnár Gedeon utolsó részéig – de valószínűleg nem, mert akkor talán a mese végére is gondolna néha. Tudniillik erre:
„Gőgös Gúnár Gedeon pünkösdi királysága véget ért. Csirke, kacsa kinevette, s árulását nem feledte.”


2013. február 22.

Világnemzet 2.0

Ópusztaszeren már elsütötte egyszer, de ott szinte észre sem lehetett venni a többi idiotizmus között. Na de most komoly évértékelőt tart tucatnyi nemzeti lobogó előtt, több száz híve ájult pillantásai közepette. 
Ez a baromság, a világnemzet, ráadásul már foglalt. Egy Szabó Albert nevű bohóc (foglalkozására nézve nyilas) hívta így a pártját: Világnemzeti Népuralmista Párt. 
Hogy Márait összekeveri Ottlikkal, az – miniszterelnökünk olvasottságát ismerve – teljesen rendben van, de ha már őt kell összetévesztenünk Szabó Alberttel, akkor nagyon nagy a baj.


Az a férfiú, kirűl immár az egész lonyhatag Ejrópa tuggya, hogy el nem tántorul

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a magyarok I. Fülkeforba vetett centrális akarata eggy lendűletvel törülte el a dejákság úgynevezett röghő kötésit, mi az elmútt nyóc évbe ügön visszavette az ifjúság jövőbe vetett bizalmát a komonisták röge alatt implicity. De ám belé törülték el, igenyest a nemzet ezeréves talapzatába, hogy ahhó ne nyúlhassék mindenféle alkotmánbíró, de maga a kerál se, amég máskép nem gondúlja. Márpenig mér gondúná máskép az a férfiú, kirűl immár az egész lonyhatag Ejrópa tuggya, hogy el nem tántorul, s mindig igenyesen azt gondulja, amit gondul. Megmondotta, hogy a fölvételi keretszámok forradalmi elvetése után, a magyar üdő méhibe most született meg a pillanat, mikó az ország gyüllése a maga kétharmadájának segedelmivel ettűl a csökevéntűl es megszabadul. Mer hun helyes alkotmányos elv az, hogy az eggyiknek, hezzá a magyar jövő zálogának, kijér a magyar jelen fülkefóristái éjt nappá tével hadakoznak a múlt setét erőjivel, hogy eggyes egyedtéig csak annak kölljön vissza füzetnie az édes anyarög büdzséjibe a küs összeget, amér vérvel, verejtékvel a haza kifősőokétotta? Hát ne csak annak kölljön! Mer a rög mindenkié! Annak föl-földobott köve nem ám játékszer, nem ám eccő használatos fecskendő, ha ez nem es teccik a nyugotrúl pénzelt Haha-féle szekértoloncoknak a telefonos hídfoglalás terin. Mer álljon má meg az a csámpaliberális menet! Elébb vagy utóbb csak meg köll kérdeni a dógozó nép színe előtt: millen egyenlőség az, ahon egyedül a diploma forintosétható?! Há a rögtű nemcsak az a frissdiplomás kapta meg az eligazétó anyatejet ingyenes képzés keretibe, hanem a régi diplomás es, meg a nemdiplomás es, a hidegburkolóig és satöbbijig menően. Mármost a turul nem strucc lévire, egy komplett nemzet nem dughassa homokba a fejit, annak látni köll, hogy mér menynek ki dógozni, akik istennek sajna kimenynek. Na mér! A kimondott haszonszerzésér! De nem ám a hazájoknak, hanem ennen magiknak, mit elkőteni idegenybe nem átallanak. És mér?! Csak mer momentánd a töbszörösit keresik annak, amit a szülőhaza melegibe! De ebbűl a belhoni magyar embereknek hasznok nem származik, csak a keserűség! Épp ezér, az eggyenlőség elvitű sarkallván láng betűkvel lett bészavaztatval a röghő kötés gyászos helyibe annak eltörlése, minek keretibe ki amivel többet keres odaki, azt szabad akaratábú, esélykieggyenlítési célzatval a nemzeti Antirög-alapba béfizetni tartozik. Nem ótómatikusan, csupán mindaddig, míg a külhonn és itthol dógozók közti jövedelemkülömbség a mondott béfizetések folytán meg nem szűnik, sőt ellentétibe nem fordul, mitűl fogva, ha még mindég Burgenlandba akar orvoskodni az illető, a különbözetet akar vissza es kaphassa, ha addig meg nem hal.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben


2013. február 20.

Sötétek, szánalmasak, ártalmasak


A Magyarországi Szülők Országos Egyesülete az alábbi javaslatot jelentette meg a honlapján. (Tekintsünk el a szöveg fogalmazási, nyelvhelyességi és ordító helyesírási hibáitól, csak a lényegre koncentráljunk - érdemes.)


Frissítés:
A fent nevezett egyesület elnöke, Keszei Sándor, megnyilatkozott ebben a kérdésben. Ez az ember a butaság maga. Íme.


2013. február 15.

Esztán nem 660 ezer forint labanc-píz jut a magyarnak per koponya, hanem 712 ezer, ami még nyőhet es, ha továbbra es illen szépen halálozik elfele, ki nem bírgya a tempót meg a mórest



Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a magyarok országa eggy szemhúnyásra nem maradott örvendnivaló nékül. Eccő a kerál hozta ezt néki, másszó I. Fülkefor. Ki békötötte az istállóba fehér lovát, mivel hazahaladott Brüsszelbűl, hon bús hadát igen nyögték az euk, s mán ki es ment a balkonyra. Lenízett a lezárt Kihaénnem térre s tuttára adta az ott dógózó tömegeknek a világraszóló fieskát. De azok mán érezték es a bőrükön, hogy esztán nem 660 ezer forint labanc-píz jut a magyarnak per koponya, hanem 712 ezer, ami, Istennek s az eurónak hála, még nyőhet es, ha továbbra es illen szépen halálozik elfele, ki nem bírgya a tempót meg a mórest. Na, erre olly éljenzés hallaccott Kerényi Imre rendezésibe, mind elfútta az éhségmenetelők kalaptyát, ha mán magik le nem vették Brüsszel kerála előtt, bumburnyák voltukra. S álltak ott csóré fejjel, egy szálig elcsúszval a szociluxus banánhéján. Abba vita nem vót, hogy kik rángattyák őköt, mint a fél karú rablót a gyöngyösi kaszinóba, hová csak azér nem mentek bé szauna után, mer leütte őköt a becsületes magyar szárazhő. Meg azér, mer ahogy a Fidesz Magyar Alpári Párt örök dicsőségire Kubatov uram szóvicce hirdette az ország háza előtt, csak a hatalomra vót éhes mindahány. Hejszen a miattok fönnálló szociális feszültcségen küel okuk a rendetlenkedésre nem vót, céljok antul inkább: a Bajnacsány malmára hajtani a nép tiszta vizit. Ahelett, hogy kóbászos rántottát termeltek vón odahonn a kiskertjökbe, mihő minden hejbe van, csak akarni kő a havi negyvenhétezer forintbú. Bezzeg gyalogóni van eszük, meg önkormánzati (!) luxusfürdőbe járogatni, inkluzíve douche-val, szaunával pártpénzbűl! Ahelett hogy ríva keresnék gyermekeiknek a papsajtot odaki a hó alatt. Arrú nem es beszéve, szabad-e őköt illen fürdőbe becsürhérozni tisztiorvosilag, hogy körömgomba vagy valami, s hogy aki ezek után, rendes gyöngyösi fürdővendég, oda bemén, annak a higénikus jogaival ki törődik a parttalan demokráciába? De erre is vót orvosság a keráli patikába! Mivel akkorjába az „alkotmánybíróság” mán csak a nagy mű bőrkötésivel meg páratartalmával foglalkozott, s villanyórát járt leóvasni szabadidőbe, ihol belémódosétották az alaptörvén gránítjába, hogy a népi demokrácia további kiterjesztésének érdekibe az életvitelszerű szaunázás a haza üdvire tekintetvel rendeletileg megtiltható. Méghezzá az alanti telepűléseken, s szípen fel es sorúták az az öszves magyar helséget a Kárpátok ölin, ne legyen abbú problema, hogy eggyik tökömbököm alkotmánybíra így érti, másik úgy, oszt nagy fifikosságába még fogódzót es keres valamék korábbi bűnös döntésibe a pártállam talaján, amíg meg nem hal.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben


2013. február 8.

Hejába, minoritás minoritásnak nem vájja ki a szemit

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy azki éhes vót a magyarok fődjin, megérdemlette feszt, ha büntetni nem es büntette a törvén. De azt mán becsületes nemzeti civil nem tűrhette, hogy a „nemzetközi” Ron Werbertűl megvezetett tuggyukkik éhségmenetet szervezgessenek az eppen elrugaszkodó magyar nép zsírján. Há hogy níz az ki, níztek egymásra, hogy promtom-bontom öszveállnak, oszt csámbéroznak fölfele, Budapestre. Hezzá a hecc kedviér gyalog, mer mi másér? Arrú nem es beszélve, hogy mire föl mast éheznek? Há éheztek vóna a három éve elmútt nyóc évbe, amikó bővön vót miér, nem ám a fülkeforradalom trambulinjának csillagösvényin, világ nevetségire! Azt minden szalajtott szájszoci mondhassa a közmunka szünetibe, hogy üres a hasa! Menjen a hüttőhő, oszt egyen! Aki meg netántán éhezik, mer enhibája van, az nem vonulgat síruhába, hanem ül otthun a tévé előtt legyengülve, és kalap. Hejába, minoritás minoritásnak nem vájja ki a szemit, hanem főtüzeli a magyar gyomorig menően. Hát erre mán csak köllött lépni egy férfiassat! A magik eszköztelen, kormántávoli függetlenségibe ezek a civilek el es határoszták, hogy élve az alaptörvény s a kétharmad atta jogukval, bőségmenetet szerveznek. Arányossat, de méltót a nincsválsághó, ami meg lett hirdetvel. De nem úgy, mint amaz kampánygirhösök, nem ám gyalogszervel a 21. század csúfjára, ha eccő az emberiség mán kitanáta a fideszbuszt, hanem szípen, keréken, főpántlikázva. Avvót a cél, hogy elébb érjenek a nemzet mélygarázs alapú szívcsakrájába, mint a rongyosok. Mer ha ővélök lessz teli a Kihaénnem tér, akkó nincs ollan nemzetfizika, hogy a komen pisták oda béférjenek, oszt mehetnek haza békivel, csattogjék az a retúrbakkancs, de szaporán. Na, így es lett, meg lettek szentölve, oszt elindútak. Legelől öszvekapaszkodva a főcivilek a terepjáróikval s az akadémiai cigánzenekar. Megettök hosszú, tömött sorban gulyásálgyúk, flekkentankok, tőtöttkáposztartálykocsik, ami dukál, s még az üvegezett szerkocsi egydecis pálinkás butéliákval, rajtok a küs Orbán Viktor tisztőtt képivel traubista korábúl. Mentek, mendegéltek, mint a kisgömböc, úgy nőtt a hírök. Ahont csak megállottak, bárki magyarnak oda lehetett menni a mulatságba, nem vót diszkriminácijó. Aki gyökér odagyütt tiszteletvel, s aszonta, éhes, kapott egy adagval a műanyag tányérjába, de aztán mehetett isten hírivel, mer Buda nem vót oda az öszves csóradékot pógári pénzen zabáltatni. Hacsak a jobborcájúja nem gyött félre, oszt alá nem írt jókedvvel, bőségvel, hogy a prolik menetibe többet nem keveredik, hejszen mast lakott jól meleg ételtűl a családja nevibe es, de ha másfél esztendő múlva, ne adja az Isten, a haza ellenzékbe szorul, amitűl eggy csapásra éhkopp lesz, akkor mindnyájának el köll gyönni a nemzeti éhségmenetbe, ha addig meg nem hal. 

Parti Nagy Lajos Magyar mesék sorozatának mai darabja az ÉS-ben

2013. február 1.

Mária országába így nyaralnak szociálisan a közdógozók

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a magyarok fődjin eggyet rugaszkodott, kettőt csusszant, s máres gyött a tavasz, a jövő hajfodrásza. Ennek dacumál ügön sok vót az eleven szegény, azki semmit se szerzett az életibe, de annyit is ért. Ha fagydoztak es meg, legföllebb ötösivel, mintha szándékval opponálták vón, hogy I. Fülkefor vasmarkába sikeres közgéphatalom kovácsolódgyék öszve azokbúl, kik a halmozottan hátrányos helyzeten küel es letettek valamit az Asztalra. Horibile hejába éheztek-fáztak, ollan gusztustalanul megedződtek, hogy még télen se haláloztak abba a feszített tempóba, amit a nemzeti méltányhaladás elvárt vón. Teccett vagy nem, tény vót, ami tény, több tél köll egy illen anomálijának, hogy a maga természetes szelekcijója keretibe lerendeződjön. Na, hejába vót vége a válságnak, ez a fődhőragadt másfélmillió nem tutta a télvíz idejit eggy derűs, több hónaposra sikerűt tavaszelőnek főfogni, penig elég lött vóna azon az ablakon kitekénteniök, amelliken a kerál és dógos kompániája. Szép, tükrös ablak vót, oda nyílott, hová csak nyitották, mer vót nékijök egy orvosságjok a szűkmarkista valóságval szemben, mégpenig az álmodozás. Gyere Gyuri, álmodozzunk, parancsóta I. Fülkefor, mint egy pujhó gyermek, s Matolcsy mán sorolta es, hejparittyom, dzsídípittyem, úgy megduflázzuk a nemzeti jövedelmet, füle ketté áll. Teremtünk továbbá egymillijó munkahelyet. Ezen fölül hazahozzuk a megtévesztett ifjú dógozókat a Nyugatrúl, azkik a mü nemzeti kincsünk, székely szavazóinkon küel. Na de mikorra lesz ez, te Gyuri, kérdte a kerál a fölhős homloka alól. Akkorra, mondotta a nagyívű államférfi, amekkora. Ezen nem vót mit beszenkedni tovább, a dátumon, inkább nízték az Orbán-tévén a zenés kibontakozást, aminek a közmunka vót a zászlóshajója feszt. Pedig ollik elkövető az evvel járó tetemös előnyöket meg se érdemlette! A szervezett üdültetést, példának okájér, ami pézt és fáradságot nem kímélve lött meghirdetvel. De ám mind a háromszázezer nyaralandusznak, akinek csak vót az utazáshó önkőccsége a havi 49 ezerbű, vót továbbá friss munkavállalói igazolása, nyomtatója, s internetcíme, hunnét a kitőtött űrlapot elektronyosan visszakűdhette. Támatt es fene nyüzsgés odalent a dércsipetű vidéken, kapcsótatták vissza a villanyukot, nyomtattak, szkennöltek szaporán, kit a jachtbérlés izgatott, kit a trikolorcsöves szolárijom. De vót, azkit a nemzeti filmszerep, mer arra külön el lett rakval 50 milliócska, hogy az Erzsébet-programot népszerűsítő, előremutató hátterű filmek készüljenek a rögvalóság napos oldalárúl, hadd tudgya meg, akit illet: Mária országába így nyaralnak szociálisan a közdógozók, amíg meg nem halnak.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Free counter and web stats