„Mi, a magyar mindennapokban élő, az
egyes kormányzati döntések következményeit viselő, azokat bőrünkön érző
állampolgárok, foglalkozásunkat tekintve írók, művészek, tudósok, egyre nagyobb
megütközéssel olvassuk és hallgatjuk a világ sajtójában egyes politikai körök
rágalmait a magyarországi »demokráciadeficitről«. Tapasztaljuk, hogy ezeket az
álhíreket néhány baloldali és neoliberális pártkötődésű, Nyugaton nevet
szerzett magyar értelmiségi, író, filozófus, zenész, sajtómunkás is
hangoztatja, és nagy nyilvánosságot kap a hazája elleni uszításhoz. Szükséges,
hogy mi, a magyar társadalom jelentős többségéhez tartozó értelmiségiek is
megszólaljunk, és kinyilvánítsuk azok megnyugtatására, akik a nyugati
demokráciákban Magyarország jövőjéért aggódnak, hogy a jelenlegi magyar
kormány nem csorbította a demokratikus alapjogokat, amelyekhez a magyar
lakosság túlnyomó része maga is ragaszkodik, ugyanúgy, ahogy ezt 1956-ban
bebizonyította.”
[,,,]„Az a szavazótábor, amely
2010-ben kétharmados győzelmet aratva megbízta a konzervatív politikai erőket a
korábbi baloldali kormányok által súlyosan lerontott gazdasági és társadalmi
állapot feljavításával, különösen nagy felelősséget érez a hazájáért. Tehát
azért is, hogy Magyarország ne szakadjon le Európa és az atlanti világ
nemzeteinek demokratikus közösségéről. A vártnál nehezebb külső
körülmények és néhány botlása ellenére a jelenlegi kormány továbbra is élvezi e
többség bizalmát, viszont a magyar embereknek azt kell tapasztalniuk, hogy
álhírek és hazugságok bevetésével, a demokrácia jelszavai mögé bújva éppen a
legalapvetőbb demokratikus jogtól akarják népünket megfosztani: attól, hogy
magunk ítélhessünk kormányaink teljesítményéről, eredményességéről a
szavazóurnáknál. Reméljük, hogy a nyugati demokráciák tárgyilagos közvéleményén
meg fognak törni a Magyarország szabadságát veszélyeztető szándékok.”
Szentmártoni
János, a Magyar Írószövetség elnöke azt mondta, az a hadjárat, amit
Magyarország ellen indítottak egyes értelmiségiek a nyugati sajtóban, nem
hagyható továbbra is szó nélkül. Ezért
érezték úgy, hogy a Magyar Írószövetségnek múltjával, súlyával állást kell
foglalnia az ügyben, amely morális és nemzeti kérdés.
*
Úgy látszik, magyar
írók 55 évenként szükségét érzik, hogy állást foglaljanak Magyarország megtámadása
ellen és az aktuális kormány mellett. Ugyanis 1957. szeptember 5-én, szűk egy
évvel 1956. október 23-a után – pláne minden külső ráhatástól
mentesen... – nyilatkozatot tettek közzé a Népszabadságban:
"Az Irodalmi Tanács kezdeményezésére a
magyar írók a következő nyilatkozatban tiltakoztak az ENSZ ötös bizottsága
jelentésének tárgyalása ellen.
Mélyen átérezve azt a felelősséget,
amelyet hivatásunk, a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk ránk
ró, egyben általános emberi felelősségünk tudatában is, felemeljük tiltakozó
szavunkat az ellen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése a
magyarországi események ügyét napirendre tűzze. Szeretnénk, ha eljutna hangunk
mindazokhoz, akik a világban barátainknak nevezik magukat, elsősorban minden
nemzetbéli írótársainkhoz. Bízunk benne, hogy megértik aggodalmunkat és
magukévá teszik követelésünket.
Egyek vagyunk ezzel a néppel, ismerjük
lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem
akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi
rendet. A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása folytán
1956. október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten,
amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti
résztvevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni.
Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része
benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as
fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Valamennyi irodalmi irányzatot
és a magyar közvélemény legkülönfélébb árnyalatát képviseljük, a
részletkérdések egész sorában, még néhány lényeges kérdésben is vitában állunk
egymással; egyet azonban ma már világosan látunk: a forradalmi munkás-paraszt
kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban
kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.
Nem mindannyian értettük akkoriban ennek a
lépésnek szükségszerűségét és jelentőségét. Kételyeinket, gondjainkat,
fenntartásainkat tükrözte sokunknak állásfoglalása. Azóta egyre inkább
megtanultuk becsülni mindazokat, akik a megzavarodott közvélemény sodrásával
szembe mertek szállni, akik megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi
visszazuhanástól, a polgárháborútól, talán a még rettentőbb csapástól, a
háborútól. Lehetnek közülünk egyeseknek még komoly fenntartásaik belpolitikai
kérdésekben, a szocialista építés módszerei dolgában, de mint hazafiak, mint a
Magyar Népköztársaság hű polgárai, valamennyien minden erőnkkel segíteni
akarjuk a társadalmi és gazdasági helyzet megszilárdulását, a kulturális élet
felpezsdülését, a közbizalom megerősödését és minden eredmény, amit e téren
elértünk, minden jel, ami ennek a folyamatnak egészségét és erejét mutatja,
egyformán mindannyiunk örömére van. Így érez ma nálunk a nemzet többsége és
java.
Kinek az érdeke, hogy a sebeket újra
feltépjék? A mi hazánknak, ennek a nehéz történelmi sorsot viselt kis népünknek
bizonyára nem. Lehetetlenség volna nem látnunk az ízléstelen hangulatkeltés
hátterében a valódi szándékokat, a tőkés hatalmak politikai játékát. Fel
akarják szítani a legbarbárabb ellenforradalmi erők lohadó kedvét, fel akarják
korbácsolni ismét a már megnyugvó közvéleményt idehaza; fenn akarják tartani,
fokozni akarják a feszültséget a nemzetközi politikában. Mi ezzel nem értünk
egyet. És különösen nem érthetünk egyet azzal, hogy bárki az ügyvédünk
talárjában csúfolja meg, torzítsa komédiává azt a tragédiát, amely minket ért.
Aki barátunk, ezt nem helyeselheti! Aki
barátunk, az gyógyít és nem sebeket tép rajtunk! Kis nép vagyunk, de történelmi
szerepünk és az a hivatás, amelyet az emberiség szolgálatában vállalunk,
feljogosít rá, hogy odakiáltsuk: mi nem vagyunk senkinek politikai cégére, nem
leszünk játékszer tisztátalan kezekben, nem leszünk a nemzetközi élet
botrányköve!
Akadnak, tudjuk magyar írók, akik másként
beszélnek. Ránk hivatkoznak, szót kell tehát erről is ejteni. A néppel érző
magyar írók útja a múltban keservesen nehéz volt; és ma sem könnyű vállalni
részünket egy új rendért vajudó társadalomban. De mi nem tudnánk más sorsot
vállalni. És bizonyosak vagyunk benne, hogy nem lesz kevésbé dicsőséges, mint
amilyen nehéz. Aki azonban megfutott, az hallgasson, mert ha szól, szava csak a
renegáté lehet. S a népnek, amellyel sorsközösséget vállalni nem mert, árulója
is lesz szavával.
Ezt a világ minden írója, ezt minden
hazafi megérti.
Végezetül pedig: mi fontos nemzetközi
fórumnak tarjuk az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Tiszteljük, mint amelynek
hivatása, hogy a népek sok közös gondjának, egymásratalálásának, a békés
egymásmellett élésnek műhelye legyen. Szeretnénk tisztelni ezután is! Örültünk,
amikor hazánk a szervezet tagja lett: szeretnénk örülni ezután is.
Világ írói, világ népeinek tiszta szándékú
értelmisége!
A nemzetek kölcsönös megbecsüléséért,
sokat szenvedett hazánkért, a magatok emberségéért, az Egyesült Nemzetek
Szervezete becsületéért tiltakozzatok velünk."
* * *
Az 1957-es nyilatkozat felvezetésében „a”
magyar írók szerepelnek, de a 251 aláíró persze nem jelentette az összes magyar
írót – sokan nem írták alá a tiltakozást. És nem csak azok nem írták alá, akik
épp nem tehették, mivelhogy akkor, 1957 szeptemberében már és még börtönben ültek.
Pedig az alá nem írók azt kockáztatták, hogy melléjük kerülhetnek - mégsem írták alá.
Elgondolkoztató, hogy a 2012-es nyilatkozatot nem
saját nevükkel jegyezték a megalkotói, hanem csak a három szervezet nevével,
pedig ez idő szerint – ha jól tudjuk – egyetlen író sincs bebörtönözve
politikai tevékenységért.
