Jó
estét kívánok,
Szüts
Miklós vagyok, festő, magyar állampolgár.
Idefelé
jövet gondolkodtam rajta, hogy kerülök én ide. Talán úgy, hogy festő,
képzőművész nemigen hallatta hangját az elmúlt másfél évben… A rendszerváltás
idején sokszor gondoltam arra, hogy most végre olyan országban fogok élni, ahol
egy festő békésen maszatolhat műtermi magányában, és nem kell tudnia, hogy
hívják a gazdasági minisztert. Hát ez nem valósult meg, és úgy tűnik, nem is fog
a közeljövőben.
Talán
azért vagyok itt, veletek együtt, mert fel vagyok háborodva.
Buli
van odaát az Operaházban. Tizenhárom milliós. Ünnepelnek a lelkes parlamenti
gombnyomogatók, gumipertlis csokornyakkendőikben az új méltóságok, csapkodják
egymás tenyerét meg a magukét: MEGCSINÁLTUK!
Nem
hittük, nem akartuk elhinni, de tényleg
megcsinálták: a tegnap életbe lépett új alkotmánnyal, bocsánat,
alaptörvénnyel föltették az i-re a pontot:
eltemették a harmadik magyar köztársaságot.
Sok
munka van ebben a másfél éves pusztításban, elsorolni is alig lehet:
cirkuszt
csináltak az Alkotmánybíróságból, a köztársasági elnöki intézményből,
lenyúlták
a magánnyugdíjpénztárakat,
kiéheztetik
a kultúrát,
megszüntették
a sajtószabadságot,
megszüntetik
az egyetlen ellenzéki rádiót,
lehetetlenné
teszik a kisegyházakat,
tönkreteszik
gyerekeink iskoláit,
közpénzből
finanszírozott szinházat ajándékoznak a náciknak,
katasztrofális
gazdaságpolitikájukkal elértéktelenítik kis megtakarításainkat,
szembemenetelnek
az Unióval…
Hadd
ne soroljam tovább!
Nyomorult, hepciáskodó kis koszfészket csinálnak
országunkból, Európa közepén.
És
ők ünneplik magukat! Mit képzelnek ezek az emberek magukról?
Húsz
év múlva vajon ki fogja tudni, hogy ki volt Semjén Zsolt vagy ki volt Lázár
János, Szalai Annamária?
Legfeljebb
néhányan. Néhányan még emlékszünk, ki volt Lakatos elvtárs…
De
alig hiszem, hogy húsz-harminc év múlva ne tudnánk azoknak a - sokszor
idegenszívűnek titulált - íróknak, festőknek, filmrendezőknek, muzsikusoknak,
tudósoknak a nevét, akik a kultúra révén Magyarország valódi képviselői.
Mert
ők, és még oly sokan mások, teszik élhetővé és szerethetővé ezt az országot,
együtt a pékekkel, tanárokkal, orvosokkal, tűzoltókkal, rendőrökkel és
mozdonyvezetőkkel, a kőfaragókkal és balett-táncosokkal.
Az
anekdota szerint a múlt század tízes éveiben a parlament kapott egy telegramot:
„Kedden háromkor érkezem. Csontváry.” Lehetett és lehet nevetni. De ki
emlékszik egyetlen képviselőre is abból a magyar parlamentből?
El
fognak tűnni a most ünneplő, sajtrudacskákat majszoló kisestélyis hölgyek és
szmokingos-bocskais uraságok is, eltűnnek hamarosan.
Mi pedig itt maradunk, és eltakarítjuk a romokat.
Csak ki kell bírni addig.
Nehéz
idők járnak, és még sokkal nehezebb idők jönnek, barátaim! Igen, mindannyian
meg fogjuk szívni, nem is kicsit. Az is, akinek van munkája, még inkább, akinek
nincs, de leginkább az a több mint hárommilió, mélyszegénységben élő ember,
akiknek a gyereke reggelente rendszeresen éhesen indul iskolába. Akik ma,
holnap és holnapután veszítik el az otthonukat… Gondoljatok erre a hárommillió
emberre, és ha tudtok, segítsetek nekik! Mert a bajból mindig nekik jut a
legtöbb… És ez a hatalom már régen leírta őket, nem törődik velük.
Igen,
egy dolog menthet meg bennünket mindannyiunkat: az együttérzés, az összefogás,
ha nem félünk.
Álljunk ellen e hamis, páváskodó operátoroknak!
Ragaszkodjunk a demokráciához, ragaszkodjunk
Európához!