Éljen a jog! Éljen mindenki a jogaival!

A helyzetre semmi sem jellemzőbb, mint hogy Majtényi László, a halk szavú, szelíd jogász, az állam- és jogtudományok akadémiai doktora, tegnap dörgő hangú, népszónoki erényeket csillogtató beszédet mondott a Lesz még Magyar Köztársaság! tüntetésen. 
Ha már ő is dühbe jön, akkor tényleg nagy baj van.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Magyar Polgárok!


Van egy régi és szép, még a 17. századból származó francia aforizma, amely így szól: A képmutatás a bűn tisztelgése az erény előtt. Ma este a mögöttünk magasodó Operaházban a Fidesz a most hatályba léptetett saját, senkivel meg nem osztott alaptörvényét ünnepeli. Mi pedig itt az Andrássy út aszfaltján alkotmányos jogaink védelmében gyűltünk össze. A bűn gyülekezik az Operában, és vele szemben a magyar történelemben nem először, az erény helye a pesti utcán van.

Az Opera ma este a képmutatás háza, az utca viszont az alkotmányos erényeké, Tekintsenek az Opera fényes ablakaira! A képmutatás, íme, tiszteleg az erény előtt.

Magyarország miniszterelnöke felesküdött a jogállami forradalom alkotmányára, ezzel arra is, hogy védelmezni fogja, majd megdöntötte. Rendszeresen azzal kérkedik, hogy ő és alaptörvénye is a magyar szellemet képviseli. Pedig ez nem igaz, az övé legfeljebb Horthyra mutat, míg a mi jogállami alkotmányunk mögött dicsőséges alkotmánytörvények és a legjobb magyarok hosszú sora áll. Az övé Horthy, a miénk Széchenyi, Eötvös, Deák és Bibó István. A jogállami forradalmunk alkotmánya abba a sorba illeszkedik, amely az 1848-as jogkiterjesztő, úrbériséget megszüntető, a társadalmi forradalmat betetőző áprilisi törvényekkel kezdődött el, majd a kiegyezés közjogi művével és a dicsőséges 1946. évi I. törvénnyel folytatódott.

Miféle jószág a szabadság? Az egyik kiváló jogász, volt köztársasági elnök, még a jogállami forradalom előtt azt írta, hogy ha a szabadságjogokat rendezetlenül hagyjuk, akkor úgy fogy el a szabadság, ahogy a környezet elszennyezésével a belélegezhető levegő és az iható víz is elfogy. A szabadság olyan jószág, amelynek jelenléte természetes, csak a hiánya fájó. A mostani kormányzat azzal ámított bennünket, hogy az elvett szabadságért jóléttel és biztonsággal fizet. Látjuk már az eredményt: a nyomor már elviselhetetlen és a káosz felé rohanunk. A kormány megalakulása óta egyre kínzóbb a légszomj. 

Aki a jogállami forradalom idején született, ma már elmúlt húsz, aki pedig akkor tízéves volt, mára elmúlt harmincéves. Ez a két nemzedék sok keserű tapasztalatot megélt, de nem tudja, mit jelent az állami elnyomás. Az ő érdekükben is meg kell védenünk a szabadságot. De mindenekelőtt őket kell megkérnünk, hogy nemcsak önmaguk miatt, de még meg sem született gyerekeikre gondolva, ne hagyják el végleg ezt az országot, hanem itt védjék meg személyes szabadságunkat.

Egy olyan mondat van a nyelvemen, amelynek a kimondását még néhány hónappal ezelőtt is túlzásnak éreztem. Most már kimondom ezt a figyelmeztetést: Sokkal jobb sors egy demokratikus jogállam bukott miniszterelnökéé, mint egy tekintélyelvű országban a népharag által eltávolított nem legitim vezetőé és a bukott diktátoré. Ugyanezt a figyelmeztetést a miniszterelnök kíséretének tagjai is megfontolhatnák!

Van ötletem arra is, hogy mit kellene kérnünk. Figyelmeztessük a mai operabál fényes közönségét, ezeket az estélyi ruhás hölgyeket és sötét öltönyös urakat, hogy ha visszatérnek munkahelyükre az Országházba, volna egy feladat! Merthogy itt motoszkál valami gondolat, szerény kérés, hogy mielőtt befejezik működésüket, amelyen hát, tudják ők is, nem volt áldás, még tegyenek meg egy gesztust: Vonják vissza az alaptörvényüket meg az összes jogkorlátozó sarkalatos törvényüket, még mielőtt távoznának. Adják vissza szabadságunkat és szabadságunk intézményeit. Ők erre persze biztos visszakérdeznek majd, hogy: ugyan miért is teljesítenék a kérést? A válasz olyan egyszerű igazság, amelyre ők mindig fogékonyak voltak: Ha semmi másért, saját személyes érdekükben teljesítsék a kérést!

Tisztelt Hölgyek és Urak, Magyar Polgárok!

Éljen a Magyar Köztársaság! Éljen a jog! Éljen mindenki a jogaival!

Fotók: Magócsi Márton és Kollányi Péter

Nyomorult, hepciáskodó kis koszfészket csinálnak az országunkból

Jó estét kívánok,

Szüts Miklós vagyok, festő, magyar állampolgár.

Idefelé jövet gondolkodtam rajta, hogy kerülök én ide. Talán úgy, hogy festő, képzőművész nemigen hallatta hangját az elmúlt másfél évben… A rendszerváltás idején sokszor gondoltam arra, hogy most végre olyan országban fogok élni, ahol egy festő békésen maszatolhat műtermi magányában, és nem kell tudnia, hogy hívják a gazdasági minisztert. Hát ez nem valósult meg, és úgy tűnik, nem is fog a közeljövőben.

Talán azért vagyok itt, veletek együtt, mert fel vagyok háborodva.

Buli van odaát az Operaházban. Tizenhárom milliós. Ünnepelnek a lelkes parlamenti gombnyomogatók, gumipertlis csokornyakkendőikben az új méltóságok, csapkodják egymás tenyerét meg a magukét: MEGCSINÁLTUK!

Nem hittük, nem akartuk elhinni, de tényleg megcsinálták: a tegnap életbe lépett új alkotmánnyal, bocsánat, alaptörvénnyel föltették az i-re a pontot:

eltemették a harmadik magyar köztársaságot.

Sok munka van ebben a másfél éves pusztításban, elsorolni is alig lehet:

cirkuszt csináltak az Alkotmánybíróságból, a köztársasági elnöki intézményből,

lenyúlták a magánnyugdíjpénztárakat,

kiéheztetik a kultúrát,

megszüntették a sajtószabadságot,

megszüntetik az egyetlen ellenzéki rádiót,

lehetetlenné teszik a kisegyházakat,

tönkreteszik gyerekeink iskoláit,

közpénzből finanszírozott szinházat ajándékoznak a náciknak,

katasztrofális gazdaságpolitikájukkal elértéktelenítik kis megtakarításainkat,

szembemenetelnek az Unióval…

Hadd ne soroljam tovább!

Nyomorult, hepciáskodó kis koszfészket csinálnak országunkból, Európa közepén.

És ők ünneplik magukat! Mit képzelnek ezek az emberek magukról?

Húsz év múlva vajon ki fogja tudni, hogy ki volt Semjén Zsolt vagy ki volt Lázár János, Szalai Annamária?

Legfeljebb néhányan. Néhányan még emlékszünk, ki volt Lakatos elvtárs…

De alig hiszem, hogy húsz-harminc év múlva ne tudnánk azoknak a - sokszor idegenszívűnek titulált - íróknak, festőknek, filmrendezőknek, muzsikusoknak, tudósoknak a nevét, akik a kultúra révén Magyarország valódi képviselői.

Mert ők, és még oly sokan mások, teszik élhetővé és szerethetővé ezt az országot, együtt a pékekkel, tanárokkal, orvosokkal, tűzoltókkal, rendőrökkel és mozdonyvezetőkkel, a kőfaragókkal és balett-táncosokkal.

Az anekdota szerint a múlt század tízes éveiben a parlament kapott egy telegramot: „Kedden háromkor érkezem. Csontváry.” Lehetett és lehet nevetni. De ki emlékszik egyetlen képviselőre is abból a magyar parlamentből?

El fognak tűnni a most ünneplő, sajtrudacskákat majszoló kisestélyis hölgyek és szmokingos-bocskais uraságok is, eltűnnek hamarosan.

Mi pedig itt maradunk, és eltakarítjuk a romokat. Csak ki kell bírni addig.

Nehéz idők járnak, és még sokkal nehezebb idők jönnek, barátaim! Igen, mindannyian meg fogjuk szívni, nem is kicsit. Az is, akinek van munkája, még inkább, akinek nincs, de leginkább az a több mint hárommilió, mélyszegénységben élő ember, akiknek a gyereke reggelente rendszeresen éhesen indul iskolába. Akik ma, holnap és holnapután veszítik el az otthonukat… Gondoljatok erre a hárommillió emberre, és ha tudtok, segítsetek nekik! Mert a bajból mindig nekik jut a legtöbb… És ez a hatalom már régen leírta őket, nem törődik velük.

Igen, egy dolog menthet meg bennünket mindannyiunkat: az együttérzés, az összefogás, ha nem félünk.

Álljunk ellen e hamis, páváskodó operátoroknak!

Ragaszkodjunk a demokráciához, ragaszkodjunk Európához!

(Szüts Miklós beszéde a Lesz még Magyar Köztársaság! tüntetésen)

Fotó: Hernádi Levente Haralamposz