Azt nem volt nehéz megérteni, hogy a felújított Zeneakadémiát Orbán-beszéd kíséretében adták át (első este persze csak azoknak, akik még életükben nem jártak ugyan más zenei eseményen, mint egy-egy Dáridó tv-felvételén, viszont nagyon szeretik Orbán Viktort és az őt körülvevő centrális erőteret). A miniszterelnököt közismerten gyengéd szálak fűzik az akadémiákhoz – gondoljunk csak a Puskásról elnevezettre vagy a Fekete Györgynek gebinbe adottra –, és a zenéhez is komoly affinitása van, lásd a Nemcsák igazgató úrral előadott színvonalas duettjét (sőt, már a Művészetek Palotájában is járt egyszer, amikor barátjának, a szép emlékű Dschinghis Khan együttes background-vokalistájának, Mándoki Lászlónak ajándékozott egy koncertet és némi aprópénzt a közéből), úgyhogy miért ne büszkélkedhetne a 90 százalékban a hanyatló EU pénzéből felújított gyönyörű épülettel. (Amelynek nagytermét akár kispályás labdarúgó-mérkőzések megtartására is remekül fel lehet majd használni – és ezzel jutalmazni a futsalfenomén Szijjártó Pétert kitartó hűségéért.)
Szóval idáig minden a szokott mederben, meglepetések nélkül.
Az azonban már keltett némi feltűnést a második nyilvánosságban, hogy néhány nappal e zártkörű megnyitó után egy normál, jegyes koncert úgy kezdődött el a Zeneakadémián, hogy mindnyájunk kedvence, Simicska kormánybeli helytartója, a szép és okos Németh Lászlóné miniszter begördült a pódiumra,
és elmondta, hogy Magyarország, lám, jobban teljesít, majd elénekeltették a Himnuszt a publikummal. Ezután kezdődhetett el a Requiem.
Remélem, ebből az ötletes kezdeményezésből rendszert csinál a NER, és ezután minden kulturális esemény előtt meghallgathatjuk kormányunk egy-egy tagját vagy a Fidesz valamelyik képviselőjét – hogy végre ne csak a híreket követve vagy az utcán járva, hanem a színházakban vagy a koncerttermekben is azonnal tudhassuk, hol is élünk.
