A nyugatejrópai tuggyukkizmus a zsidóellenességet ántiszemitizmusnak titulálva rossz színben tűntesse föl I. Fülkefor jó színű országát

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a Jólteljesítő Mária országába, a magyar emberek olly mértéktartójak vótak a vásárlóerejökre nézve, hogy egyfőre jutásba a negyedit fogyasztották a németekének. Csakhogy ez máshogy es igaz vót, ha nem igazabb két hoppálval, s két zsigóval, legalább. Mer azt a legpulyhóbb gyermek es belátta, hogy ha ügyeskettek, együttműköttek nemzetileg, akkó eggy négytagú magyar család ugyanakkora karéjba haraphatott, mint bármellik német, s ez még csak a kezdete vót a családi öszvefogásnak, mibe a magyarság legfő tartalékai vótak, bárhová es vetette a tekintetit a közszógálati néző. Ki mit látott jóllaktába, ha eggy novemberi vasárnapon mind a nyóc szemit fölemelte a közös zsírpapírró? Hát azt, hogy a székes fővárasba huszonöt évvel a szovjet megszállók kiorbánolása után, a Horthy Miklós út még min­dég Bartók Bélárú vót elnevezve. De szánt szándékval, ami nem csoda, hejszen a nemzet- és csillagközi komenista rejakció a maga végvonagoltában semmi tisztességet nem ösmert. Addigalé, hogy Hegedűs Lóránt uramnak sza­bálhont fő köllött jelenteni a Steiner képviselőt, kinek vót képe ántiszemitának bélyegezni Krisztus Fődi Testinek szerves részit, a Budapest Szabadság téri Szent Eklézsiát. S miér? Mer a Jobbik, e mélyen emberarcú náci párt, kinek pecsétes papírja vót rúla, hogy ű nem náci, az úrnapi istentisztelet előtt a Szerves Rész tisztőtt előteribe fölavatta a 20. század legnagyobb államférfijának, Szent, valamint Széchenyi Esvány legfő örökösinek a bronzbú való mellszobrát, a hitván gipsz helett, mi eladdig ott porzonkodott a Wass Alberté és a Szabó Dezsőé között. Gyöngyösi Márton uram, kibe eppúgy nem szorút ántiszemitizmus, de eggy csöpp se, mint Hegedűs lelkészbe, áperté elfogadhatatlannak nevezte, hogy Horthy nemzetmentő urunknak eleddig nem vót köztéri szobra a bűnös városba, hon a nemzet árúlói, magikbó kivetkezve még mast es háborétatlan megzavarhatják a magyarok sacrasculpturális ünnepségit. Hezzá „sárga csillag”-val, sanda kiáltozásval kaftánkodva, mint a tuc-tuc vademberek. Na, ezt a szép nempártrendezvényt harangzúgásval, rohamsisakval eggyütt Rogán frakcijóvezető azon melegibe jobbikos provokácijónak nevezte, ami megen csak arra jó, hogy a nyugatejrópai tuggyukkizmus rearontson a nemzetre, s a zsidóellenességet ántiszemitizmusnak titulálva rossz színben tűntesse föl I. Fülkefor jó színű országát. Bezzeg ez a furmanda láccat elé nem állódhatott vón, ha Lázár János uram mán hamarébb létrehozza a kancelláriján az ű todomános intézetit, very Tas, very Huba, very Töhötöm néven, amellik majd kellő iránmutatás mellett kimunkájja a kerálpárt történelmi igazságát, hogy ami vót, az hogy vót a fideszmagyar jövőre nézve, melly a múltnak a legfő tanétómestere, amég meg nem hal.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék c. sorozatának mai darabja az ÉS-ben
Fotó: Kurucz Árpád

Kísértet járja be Magyarországot

Németh Dániel fotója

Akadott államtitkár, ki vitéz es, honatya es, horthysta es vót

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy Mária országába má annyiracskán együtt vót minden a jó kormányzáshó, hogy szinte ki köllött hajétani ezt-azt, mint a léghajóbul es megárt a sok, népek harcának zajló tengerén. Mán egy kézbe vót a főd, a levegő, a tűz meg a víz, a közgépállaméba, aki viszontag I. Fülkeforé vót és viszont. Meg lett mondval, minden hatalom a dógozó középosztályé, ezen bévül a magyar nagytőkéseké, csak a komcsik oligarchák, de azok egytül egyig. Mán zsák se ügön vót, hunnét a szög elébúvott vón, de jobb es, mer annyi szög masérozott bétiltott szittyacsendérrambónak őtözve, annyi zubogatta háborétatlan az érpataki modelljit, meg vadászott úniós zászlóra szabadidőbe, hogy jaj lett vón annak a zsáknak, amellik keresztbe tesz a nemzeti elébújás ótárán. Há ne má egy balicegi zsák mondja meg az együttműködés rendszere helett, hogy legyen-e Horthy Miklós tér a mindenféle Szabadság terekbűl, mit ránk kentek a századok! Vagy legyen-e fehér bronzbúl lovas szobra kormányzó urunknak az ő sok hányattatása és mártérijoma után! Épp ölég sajnos, hogy turáni fajunk, és hazánk büszkeséginek, de ha köll, élessen vágó kardjának, a Vitézi Rendnek köllött bált rendezni Sashalmon a gyűjtés végett. Az ezeréves magyar parlament meg közbe sunyított, félrenézdegélt, tisztelet a kivételnek, még jó, hogy vót átfedés a bálval, akadott államtitkár, ki vitéz es, honatya es, horthysta es vót, úgy készpénz, mint tombolatárgy tekintetibe, zene: Vitéz Tom Cat Band. Mán érett egyéni képvisellői indétványba, hogy a kötelező oskolai leventeképzést es magárúl Őfőméltóságáró kőne elnevezni. Ki másrú, ha elébb-utóbb honvédot akar állétani a magyar a Hargitára? S mér es ne akarna, ha a bónusza úgy fordúl, hejszen a Magyarok Istene sohse hagyta elveszni Erdélyt, csak hát bé vót a körülményektül meg a Károlyi Mihálytúl szorétva. Ebbe a paradigmába avvót a minimum, hogy Áder köztársasági elnöki béiktatása végin Lezsák házalelnök gondult egy hétmérfődeset, oszt a Szózat után a magyar parlamentvel eldanoltatta Csanády György és Mihalik Kálmán ezeréves zeneszámát 1921-ből, szív küldi szívnek szívesen. Ha több üdő vót vón, tán a Lesz még a magyaroké Kolozsvár es békerül a repertoárba. Aki szereti, az szereti, aki meg feszeng, hát az fulladgyék a szerb, tót, oláj és satöbbi tengerbe, a népek harcájéba, s vegye eszibe, hogy visszasírja még őfőméltóságát, mikó majd Szálasi-lovasszobrok fogják testvéri tank gyanánt markokba mint a szikla az elporlott üdentitását a magyarnak, amíg meg nem hal. 


Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben