Advent

A negyedén már túl vagyunk.

(Ma egy éve alakult meg a második Orbán-kormány.)

A nacionalizmus nemzeti hitvallása

„[…] A most felépülő szakrális nacionalizmus a Horthy-korszak karikatúrája, s így valószínű, hogy a háború előtti évek kormányzásánál is több kárt tesz majd. Különösen gazdasági fronton, mert nem látok a kormányban senkit, aki megértené: gazdasági felzárkózásunkhoz szellemileg kell európaivá válnunk – és ennek legnagyobb akadályát éppen a Nemzeti hitvallást és az egész „alaptörvényt” átitató (és a még tervezett törvények: lásd pl. Mária mennybemenetelének, augusztus 15-ének nemzeti ünneppé tételét) Horthy-korszakbeli, teljesen idejétmúlt szakrális nacionalizmusban látom.
[…]
Világszerte sok tragédiához vezetett a nacionalizmus, de mi megtanulhattuk volna, hogy nincs nagyobb veszély, mint a minket minden nép fölé emelő magyarok Istene, Nagyasszonya, védőszentjei (és táltosai) szakrális nacionalizmusa. Legalább azoknak, akik túlélték a Horthy-korszak szakrális és a Szálasi-vészkorszak diabolikus nacionalizmusát, tudniuk és hirdetniük kéne, mire vezet, ha istenítünk magukat kisisteneknek hívő demagógokat.”

A teljes Bitó László-cikk itt.

Mán mozgó Országzászlókat köllött beállítani, úgy mentek hívásra szirénázva

Hol vót, hol nem vót, vót egyszer egy önkormányzat, csak szomorú cefetül. Aszonta: ej, haj, ihol a május es, oszt se híre, se hamva, hogy hun kerül kialakétásra az Alkotmány Hatálybalépésinek Emlékhelye Országzászlóval, amit csak csak le kőne rendezni, ha má nincs Újbudának ilyenje! Penig nagy az igény rea, százak, ha nem ezrek tematizálkodnak azon, hogy világ csúfjára nem lesz nékijök hun ünnepölni 2012. január elsejit, ami mostantúl nem az Újév innepe leszen, hanem Szent Hatálybalépésé. No, még ki se monta e panaszt, mán meg es felelte, hogy legyen, ha mán illyen elementális a zemberi igény. Csakhogy hun legyen?! Hát ahun igény van rea, a Petőfi híd budai hídfőjinél. No, akkó hatástanulmány keretibe főmentek a fészbukkra tapogatózni. Ott meg mit tanátak? Tízezernél es több aláírást, hogy „Országzászlót meg Alkotmány Hatálybalépésinek Emlékhelyit a Ződ Pardon helyire!” S ezt fölnőtt magyar adófüzetők, tiszta orcájú fiatal választók követelték. Lehet azoknak aszondani, hogy nem, hacsak jelentős társadalmi érdek nem fűződik hezzá? Ha aszongyák, mindennél fontosabb a Preambulum-mondó-verseny? Ugye, hogy nem lehet?! Így aztán a Ződ Pardont meg a Café del Rijót ledózeróták, s lett ott Országzászló meg Emlékhely, Pusztaszerig ellátszott. Hanem azzal az egész Székesfővárosba kitört az Országzászló-láz. Má’ minden romkocsma lesózott területin, minden alternatív helyen ott állott a Rúd, körötte meg a Hatálybalépési Emlékhely. Mán mozgó Országzászlókat köllött beállítani, úgy mentek hívásra szirénázva. Bé nem telt volna véle semmiér se a nemzet, penig mán a napot takarta el a sok lobogó meg árbocrúd. Nem es rudak vótak ezek, hanem igenyest tornyok. Ha a Magyarok Istene a hegyükbe csapta vóna a Mercedes-jelvényt, bizon mondom, fölszállottak vóna a sok áramtó, amit termeltek vóna. De így csak csattogtak, s boldogan éltek, amíg meg nem.

(Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatából, ÉS, május 20.)

Fotó innen

Egy területen végre emancipáció lesz

Egyszer már írtam – elképedve és kétségbeesve – arról, hogy a magyarok 47 százaléka visszaállítaná a kötelező sorkatonaságot, amelyet 2004-ben végre megszüntettek.
És most jó esély van rá, hogy ennek a 47 százaléknyi, aljas módon megtévesztett vagy végtelenül buta embernek teljesül a kívánsága: a honvédelmi tárca kidolgozott egy törvénytervezetet, amely szerint „rendkívüli helyzet” esetén visszaállítják a hadkötelezettséget. (És hogy épp mikor lesz rendkívüli a helyzet, azt persze majd ők döntik el.)
A sorozás pedig minden 18 és 40 év közötti „egészséges állampolgár”-ra vonatkozik – vagyis a nőkre is. Igen, a nőkre is.

Időről időre győzködni próbálom magam, hogy ennek a korlátokat nem ismerő kétharmadnak az ámokfutása most már biztos véget ér, hogy a jogállam lebontása és a demokrácia felszámolása útján most már tényleg elértünk addig a pontig, amelynél tovább még ők sem merészkednek.
De nem, megállíthatatlanok.

Úgyhogy már csak Hende miniszter hasonlóan kiváló elődjének, Für Lajosnak a hajdani fohásza segíthet: „Isten irgalmazzon nekünk, szegény, szegény magyaroknak!”

Nincs pardon

Az új alkotmány hatálybalépése alkalmából január 1-jén országzászlót állít az újbudai önkormányzat a Zöld Pardon helyére.
Ez a tömény nonszensz nem a Hírcsárdán jelent meg, ez egy valódi hír. A felfuvalkodott bunkóság, a mindent-megsemmisítünk-amit-nem-mi-hoztunk-létre, a hatalmi arrogancia és a kisstílű szolgalelkűség sajátos keveredésének újabb mintapéldánya.
Egy pozitív következménye mégis van ennek a szánalmas bohózatnak: tegnap sok ezer fiatal szavazót elveszített a Fidesz, egy pillanat alatt.

Bibó István (1911-1979)

A politikum területe ugyan nem annyira közvetlenül anyagi jellegű, hogy ott minden hazugság oly közvetlenül és hamar megbosszulná magát, mint pl. a műszaki alkotás vagy a termelés területén, azonban nagyon is központi jelentőségű ahhoz, hogy hazugságai idővel végzetesekké ne váljanak. Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.

(Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, 1948)

De egy magóg vagy, Lajos, morogta, de nem érezte rosszul magát, hanem jól a bőriben

Vót egyszer, hogy Kósa Lajos nem nagyot álmodott, hanem sok kicsit. Mer álmában egyszer csak elindútak, oszt jöttek ezrivel a szegény gyerekek a Piac utcán. Romák, magyarok vegyest. Potyogtak az égbül, el nem álltak se Debrecen-, se országszerte. Mind éhes vót, tanulatlan és keserű, s nem vót nagyobb a jövője, mint egy műanyag pohárnak, ha Loki-meccs alatt bésodorja a szél a pályára. Szerencsére Kósa Lajos azt is megálmodta, mit kell tennie. Ingbe-glóriába csöngetnie kell, s üstöllést béhíni az összes képviselőt. Jöttek es, épp csak terepjárót húztak a pizsamájokra, s állottak egyik meztéllábukról a másikra, várták, hová lesz a kilukadás. Kósa Lajos összefoglalta, hogy mi potyogott néki az égbül, majd közel hajolt a mikrofonyhó, hogy vóna itt ez a futballstadion, amit az én Orbán komám nékünk ígért a köz pénzibül. Ugye, hogy vóna? Hát, vóna, ha lesz, mondották az atyafiak. Ekkor a polgármester, mint egy Széchenyi-Roosevelt István kihúzta magát, s aszonta: nem lesz! Mert ezt a tizenkét milliárd magyar forintot mi közfelkiáltással a magyar gyermekszegénység elleni program támogatására odaajánljuk. Ez csak ahhó képest sok, amennyi eddig jutott reá. De ahhó képest becsületes summa. Sáfárkodjanak vele, akik értenek hozzá, oltsák a tüzet, ha mán munka nincs, oltsák, amíg bé nem vezetjük a halmozottságba a négyszázezer, usque, tízezer új munkahelet, hogy addig is legyen valami, a Kánaánig. Ha mán kurtítunk segélyt, ellátást, mifenét. Ha mán kurtít a szükség, legyen ez a segítség. Nagy éljenzést meg közfelkiáltást hallott az álomban, erre ébredt föl. De egy magóg vagy, Lajos, morogta, de nem érezte rosszul magát, hanem jól a bőriben. Aki nem hiszi, járjon utána.

(Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatából, ÉS, május 6.)