Akié az urna, az viszi a belévalót

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a tízmillijó honos magyarokbúl eggy szép, napföllement vasárnap több mint két millijó kétszázezren voksútak az ű el nem múló keráljokra s tisztőtt pártjára. Vót továbbá eggymillijó ollan magyar, kü ennek a forrófejeő unokaöccsit, a fajvau Jobbikot igenlötte a maga járásán. Az igasság kedviér, ha magyar, ha nem, hezzá kő tenni, vótak némelek, lényegibe másfél millijóan, kük hagyták magikot megtéveszteni a kormányváltista meg elempista kunbéláktú, nevezzék magikot akarhogy a küs időben, mi hátravan nékijök. S vót még három millijó kétszázezer, kiér nem gyött se kisbusz, se gulyáságyú, ki mán itt se vót és itt se lessz, s kinek mán az igenje őttést se hiánzott a nemzeti átütéshő. Ami akkaracska vót, hogy egyedűl a magyarok kerála látta bé a dimenziójit, mikó a szokott alázatával kinyilvánétotta: az igen testté lőn. Evvel, ha ki nem tutta vón, esmég bizonyossá lött, hogy Ejrópa legegységessebb nemzete a magyar, hun a szűk „negyed”, ha parlamentileg jól megpatkúlják, maga lesz a táltos kétharmad, mer a magyar negyed má csak illen küsgömböci természetű. A választékony magyarok negyvenöt percentjibű ekkora mahománcs töbség sehun se kunkorkodik elé, csak Fülkeufóriába, hon az únortodox választási regula előre bébiztosétja az utólagos akaratot. Akié az urna, az viszi a belévalót.  Kinek jut, békapja, kinek nem, békaphassa. Kinek mi jár, azt. A választási számtan nem jelmezbál! I. Fülkefor, mikó a világraszólás másnaptyán kérdezgetni keszték a tökömke világlapok, nem es értette, mi a szófiját akarnak tüle, mikó eggy szittya magyar szóba elfér a magyar jövő: folytatjuk, Patyomkin ad astra. Állt ott az egetrengető választási zakójában, s elmondotta: azáltal, hogy a magyarságikra nézvést magyarok mindenike őtöt akarta egyedül, a választási törvényre es igent mondott, minek következtibe csak I. Fülkefor nyerhetett, más senki. Lényeg a lényeg, az ű kis alattvalói világos és elsöprő igent montak a négy fülkeforradalmi esztendőre, a felcsutizált kerállami stadionországra, a jog rezervált asztalára, a közgépbeszerzésre, Mészáros bíró uramra, a kivándorlottakra, a négymillió magas- és mélyszegényre, a trafi- és közmunkáliára, a széjjelinasított, öszverózsikázott közoktatásra, az egész kereszténynemzeti fajszotyolára, közepibe Csendőr Gábriel emlékművivel, mellynek a kerál mán első munkanaptyán folytatta az építtetésit, epp aznap, mikó megkapta a Mazsihisz gratuláló levelit, arrúl, amirűl. Aztán elgyött a dicsőséges fülkefolytatás második meg harmadik napja, s elgyön mind a többi, amíg eccő vége nem lessz. Nem lessz abba túl sok vigasz, azki gazdag, mint olly sokszor, elfut véle szépen ofsor, azki szegény, annak annyi, annak nincs hová rohanni, azki penig se ez, se az, egérirtást vállal, hozott szalonnával.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai - és egyben, sajnos, utolsó - darabja az ÉS-ben