A legnagyobb rasszista elröpűt

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy mán a magyarok országa ügön örvendhetett, mer a legnagyobb rasszista elröpűt, ahová való, a cigánbűnözés „mekkájába”, Kanadába. Lényegibe szabad akaratábúl, ha rea vót es segítvel, hecc-pecc-kimehecc, mer azér mindennek van határa, a liberális hazaárulkodáson küel. Ekkó mán a nemzet tojott az öszves kohéziós himihumira, s gyarmat létire efektív mintanemzetté rugaszkotta el magát, úgyannyira, hogy a keresztény termelés legelső motorja vót ennen vártáján, ha acsargott es rea az izraeltrianonista bankárkomenizmus. De hejába acsargott, mer I. Fülkefor szövetségbe forrott unortodoxiájával nem bírt mit kezdeni. Ejrópa csak nízte az apró, vizes szemivel, hogy nédd e, Kóbi, hát mán ezeknél a rasszizmus es megszűnt, minekutánna a kereszténynemzeti főháborodás szelíden, de érdesen kitessékölte a nemzettestbűl Ákos Kertész úgynevezett „irót”. Mer az illető iceg azt tanáta mondani, hogy a magyar genetikussan alattvaló. De szószerint! Hát illyet még a Kárpátok alatt se néprül, se fajrúl ember nem hallott, ezt a szót, se sajtóba, se az ország házába magyar ember a szájára nem vette, penig bővön lett vóna mér, a cigánbűnözés versus zsidólobbizás sasának körme között, de nem és nem, hogy a tótrúl és oláhrúl ne es beszéjjünk, pláne feketékrül a ződhatáron ugrándozval. Ha eccő megmondotta publicisztikába, aztán mán hejába jajvékót, hogy helyessen ilyen mondat nincsen, mer nincsen, meg hogy ű ezennel helyreigazétsa, hejszen azt má visszacsinyáni nem vót hagyható. Maj bolond lett vón a nemzet hagyni! Jó, hogy kibútt a zsidó szög a zsákbúl, az üzenetet minden nemzettestvér elsőre megértette parlamenten bévül és küel, s mingyár tutta magátul, mi a teendő. Kinek a vértolult kommentelés, kinek a díszpolgárság visszavevése. S még járhatott vóna rosszabbul es, naná. Hejszen megmaradt a Kossuth-díja, közlekedhetett utcán, mehetett uszodába (!), horibile fő se hagyták jelenteni, hejába igyekezett a Jobbik, a magyar fajtolerencia mintapártja. Penig aki ilyet mond, az nem lehet, de ne es lehessen magyar, s azt igenis egyék meg a cápák a Vörös-tengerbe. Mán képletessen értvel, hisz tán nincs es ottan cápa. Ennek fényibe ki tehet arrul, hogy eccőcsak megelégelte a dorgálást, oszt elmenekült nyócvanéves létire? Nem tehet arrul senki, egy szikrányi lelkiismeretfurdalást avégett érezni se nem köll, se nem szokás. Elröpűt, hát elröpűt. Maradt bővön, aki maradt. S maradott a szégyen, mely tán még a reményt es túléli, ha meg nem hal.  

Parti Nagy Lajos Magyar mesék sorozatának mai darabja az Élet és Irodalomban