A száztíz százalékos támogatottságú Matolcsy György miniszter – a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán előadott emlékezetes one-man-show-ja után pár nappal – a nemzeti közgazdászválogatottal tartott élüzemünnepség végén a következőket mondta: „Nem mondok le, sőt. Éppen fordítva!”
Egyszer volt, hol nem volt, mán az után vót, hogy az eva ki lett vezetvel e mai kocsmábúl, meg es nőtt ötvenmilliárdval az adóbevétel, ebbül lehetett stadionyt építeni, hogy Szaúd-Arábia meg Kína válogatottját legyen hun méltóan fogadni lapdarúgás tárgyköribe. No, ennek vót utána a nemzet, mikó a Keráli Unortodox Megoldások Hivatalába eccőcsak kopogtattak. Titkársága élin nagy bojtval kiment az altiszt, ajtót nyitott. Ott állott egy csuporszemű legény, hogy ű Kerényi Imrét keresi. Ki es hítták nyomba a nagy alaptörvészt, mer ügön szerette a kihívásokot. Epp nemzetközi és jó nevű művészekvel konzultállott, de tömegivel, addig-addig, hogy „A Kerál új ruhája” (10 000 x 10 000, olaj, vászon) című föstményre igenyesen pályáztatni köllött. Na, mit ityegel, szép ecsém, kérdte Kerényi, mellik részit föstéd le zivataros múltunknak? A jövőnknek, Imre bátyám, mondotta a legény, azzal eléhúzott az iszákjából egy teccés szerénti nagyságú és fölfogású képet. „A közmunkaprogram kivilágétcsa Mária Országát” vót a címe. Erre mán át lett karolva a válla, így sétállottak föl-le a Hivatal előtti csillagösvenyen, panyókára vetett kényszerzubbonyval. Egymillió konyakalap láccott a föstményen, Start föliratú, s fürdőzött a villanyfénybe. Ű konok, premissza ember, monta a legény, így abból indút ki, hogy egy közmunkásnak vagy van biciglije, vagy szerez. Ennek okábúl pízbe csak az egymillió állvány kerül. Állvány, ecsém? Ahhát, főbakolni a biciglit, hogy ne az utat burungassa a kerék, hanem a dinamót szaporán, ameddig a szem ellát. Meg kőne, ami elvezeti az áramot a néphő, derót, ilyesmi, lajtkocsi. Továbbá négy az egyhő arányba fényrendész, az egyenletes tempó végett, ahogy a csillag megy az égen, gumibotval. Ezek napszállatkó csak reápattantanák az egymillió magyar, illetve kisebbségi huszárt a bringájára, oszt halivúd. Taposnának reggelig, felül bocskaiba, alul joggingba, lényegibe eppúgy, mint otthun, ahon a legjobb, sóhajtotta a csuporszemű helettes államtitkár, friss kinevezésivel lehegetve a homlokát. Nem a bolondnak es megéri havi huszonnyócér? Nappal alvás, karbantartás, pizzafutár-tanfolyam, hétvége a családé, pályakép, jövőkép, táblakép, élnek bódogan, amíg meg nem halnak.
Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a legszebb filmgyári tornyoskalács, a magyar Parlament ódalábul egy éccaka eltűnt a József Attila kösztulajdonba álló szobra. Mán úgy értvel, hogy a dógozó nép okos gyülekezetié vót, azki pont aluvott a fülkéjibe. Hanem a kerál ellenbe kisasolt az ablakon, oszt látta, hogy nincs ott a delikvencs, kivel penig nagy tervek vótak születőbe. Azon mód békurjantotta az ő Szijjártóját, aki mán jöttibe megírta a szóvit, eppcsak bele köllött patténtani az esetet. Ekkó a kerálnak dermeteg gondolata támatt, s mán szaladtak es az északi szárnyhó, ahun ki se köllött nézzenek, tutták, hogy sehun a Károlyi geróf. Mer maga Kövér László rugdozta ott a selemtapétát, hejszembojszomatta, hogy gyün ahhó eggy ilyen kákabillencs, hogy eltűnögessen, mikó ű akarta vón házelnök lévire eltüntetni, helyit bészántani, Tiszaesvánnyal bévetni. Ezt megígérte a népnek, há mit fog az szólni, satöbbi satöbbórum. Nagy derenducával gyött a terrorelhárítás, riasztani se köllött, má riadott, oszt bégyűjtötte a színesfémkupecokot meg az öszves petécijó öszves aláíróját, de hejába. Erdőbe a vadnyom! Ami történt, az avvót, hogy mikó vissza lött igazétva az üdő, oszt vót az éj mélyibe egy óra lik, a József Attila fölállott, fogta a kalaptyát, és a Duna felőli ódalon elindút hegymenetnek. Az őrökvel lekezelt, akart vón mondani valamit, de aztán csak legyintett, s ment. Azok kicsit vacillállottak, de végül nem lőtték le. Penig nem vót jó szobor őszintén mondva, nem es ment szépen, hanem rángatva, s az úttesten. Mikó odaért, megkérdte a szoborkolégát, hogy jön-e a gróf úr, ammeg ment, hejába nem vótak egymásnak bémutatval. Elébb kellett vóna, sóhajtotta Károlyi. Sokkal elébb, bóléntott a költő. Mi mindig mindenről elkésünk, mondotta a geróf. Szutyok egy hely, mondotta a költő, s visszaintett a Pávaház felé. Ammá igaz, felelte a geróf, leveresfestékeznek a mobok, lehazaárulóznak. A legnagyobb kvaterkába cigányoznak, zsidóznak, szegényembereznek, általánosított hamissan a költő. Aki nem tud szobrot tartani, ne tartson szobrot magának, monta a geróf a Szalay utca magasságába. Eztán má csak níztek a lábuk elé. Nem vót hová menniük, mentek Hegyeshalomnak. Úgy es vástak el, a hajnali magyar ködbe, de meg nem haltak.
Sok tízezren azok közül, akiknek nem tetszik a rendszer
Fotó: Túry Gergely
Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy Budapest székesfővárosa mán elég szépen állott a legtöbb paraméterit tekéntve. Egy dolog heánzott, nemzeti szempontbúl szűk vót a kulturális sokszínűség. Hát ezt mán a főpógármester tovább nem tűrhette, mer elege vót, hogy járt színházról színházra, de ám pincébe, kazánházba, le a hatodik kategória mélyibe es, hogy hátha jáccanak a magyar értékek tárházábúl, de nem es nem. Soha. Se egy Csurka, se egy Pozsgai. Na ez így ment vóna az üdők végeztéig, ha nem gyön kapóra egy színház meg egy magosrúl támogatott, mélyen talajgyepü pályázat. Ez penig nagy kincs vót ebbe a beteges liberális hegemónijába, ahon mindenféle elfajzott szakmai zsűrik okosmajomkottak, szerencse, hogy elég vót rajtuk szúrósan keresztülnézni, ami nem vót probléma a nemzeti egyetértés második évibe. Stupidum non cupidó, mondotta Tarlós István, és izombúl kinevezte a hátország jeles pályázóját, Dörner Györgyöt, még ha vót es kévánnivaló az írása betüjibe, mer az ügy vót a fontos, a vízijó, ammeg makulátlan vót, a magyar dráma sajkájáé a fertöid pesti vicchullám ellenibe. No, így ződ utat kapott a Magyar Köztársaság első újnyilas színháza, Csurka István fajszellemi intendálásával egyetembe. Hát erre nem megindút a hörgés meg a pajecolás? De! Hanem egy Tarlós Istvánt se köll félteni a vártán, ha szívügyire akad! Egyik frappáncs érvit rántotta elé a másik után, hékáim, mondotta, az mér nem számít, hogy a direktorok legtöbbjit kifejezetten a helyin hagyta, holott. Erre őkelmék a nagy merészelvényükbe leveleket irkálnak néki, mer mán a legküssebb változást se bírgyák elviselni? Há mér nem? Mér baj, ha bővül a kínálat? Hejszen a meglevőbül eggy el nem lett törülve, ellenben megjelent végre a palettán egy új elem. Egy újnyilas. Vitának, amit nem nyit, továbbiakba értelme nincs, ez szakemberekvel es, politikusokval es le van beszélve, ettül ő vissza nem lép, eztán Dörner, Csurka és Pozsgai Zsolt fog belekiabálni a magyar sorsba, oszt kalap. Mi abba a fasiszta, hogy a szociálliberális iga alatt nyögő magyar népnek akarnak színházat csinálni? Nem ráfér? De. Ezt tessék a további szíves együttműködés érdekibe megjegyezni a sok hálátlan icegnek, amíg meg nem halnak.
Már majdnem letelt Pejman Aref egyetemi hallgató egyéves börtönbüntetése - amelyre azért ítélték, mert külföldi újságírókkal állt szóba -, amikor sértő hangú levelet írt Ahmadinezsád elnöknek. Így aztán kiszabadulása előtt pár órával 74 korbácsütéssel búcsúztatták, és a büntetést végig kellett néznie a feleségének is.
Szintén egy év börtönre, valamint 90 korbácsütésre ítélték Marzieh Vafamehr színésznőt, aki szerepet vállalt egy az iráni kultúrpolitikát bíráló külföldi filmben. 
Egyszer volt, hol nem volt, mán ujjé vót szervezvel a nemzet, csattogtak a kerekek, robogva vót a nemzeti sínen egy markáncs iránba, ameddig a kerál szeme ellát a jobbkezivel egyetembe. Izgágaság az persze vót, meg tüntetgetés, de ok reá az nem vót, és kész. Nem es értette a kancellária, mit gyakorógatnak ezek a jogaikon. Horibile olly szép őszt s hezzáillő szeptembert adott a népnek I. Fülkefor, hogy abba se fütteni nem köllött, se melegedni, ami valljuk be, két erős tétel a magyar emberek családi büdzséjébe, s most ezt a kedves fogyasztásukra fordéthatták, ami visszacsepegett a kincstárba, oszt újabb közmunka lett belüle izibe. Evvót a nemzeti örökmozgó. Durrogtak a startpisztolyok, futott a népnemzet százszámra, ki bozótirtani, ki a régi munkahelyire, ahun e fele pénzér es tette a dógát, s ügön igyekezett nem hezzányúlni a derékszíjáhó, ha csúszott vóna le néki a destruktív nadrágja. Megmondotta Giró Szász András, az apostoli keráli szóvivőség új dógozója, hogy azt esetleg lehet megszorításnak mondani, mikó a nemzet szűkebbre húzza az övit, de az ellenbe nem megszorítás, ha úgy dönt, hogy mastantól inkább nadrágtartót hord. Meg es lett izibe az egyéni képviselői indétvány, hogy eztán övhasználat áperté nem javallott, pláne derékszíj, ellenbe a nemzeti nadrágtartó nemcsak mélyen esztétikus, hanem szép es, munkahelteremtő es. Na, illyen üzletre, tízmillió nadrágtartóra még a karvalykülhon es főkapta az ofsor fejit, de hejába, a közbeszerzési pályázatot egy újdonásúj szőlész-kőbányász nemzeti vállalkozás nyerte jelentős fölényvel. No, annak a kerál odakölcsönzött százezer közmunkást, azok asztán varrták, szabták, ruganyétották az új nemzeti jelképet. Vót ott Bocskai-kompatibilis kutyabőrbül a főső középosztálynak, meg egyszerűbb az alsónak, vót rovásírott, vót szociális bérnadrágtartó, vót a Jobbik javaslatára lábbilincses a cigánybűnözés távlati kezelésire, fő nem sorolhatni azt a zsizsgő változatosságot, ami hatalmába kerítette a nemzeti piacot. Addig-addig, hogy egy, csak egy derékszíj maradott, magáé a kerálé. Na, azt föllógatták a Szent Korona mellé az ország házába, oszt nízték szervezetten, aki nem hiszi, essen le a nadrágja.
Ez a gondolatmenet Csurka Istváné, atyai barátomé. [...]
Bundula István interjút készített az e heti MaNcsban Kis Jánossal. A liberális filozófus ezúttal is lényegre törően, higgadtan, pontosan fogalmazott, képet adva a kormányzásról és az ország jelenlegi gazdasági és társadalmi helyzetéről.
Addig is, amíg fent lesz az interjú a Mancs.hun, legalább pár mondatot idézek belőle:
„Orbán [...] a céljait keresztező érdekek mögött legyőzendő ellenséget gyanít. Minden zavarja, ami közvetlen akaratérvényesítésének útjában áll. Ellenséget lát a tulajdon- és szerződésvédelem intézményeiben, a jogállam szabályaiban, a hatalmi fékekben és ellensúlyokban. Először a Fidesz szervezeti struktúráját igazította hozzá az ambícióihoz. Aztán a kormányzati struktúrát. Végül a közjogi berendezkedést. [...] az Orbán-kormány tagjai között nincsenek világosan kiosztva a hatáskörök. Bizantinus világ ez, ahol minden ügy a miniszterelnök kegyeiért való intrikálásban dől el.”
„Amióta a kormány népszerűsége hanyatlik, a kezdeményezés átkerült a Jobbikhoz. Ma már nem Orbán mondja meg Vonának, hogy meddig mehet el, hanem Vona mondja meg Orbánnak, hogy meddig kell elmennie. A rögzített árfolyamú végtörlesztés eszement ötletével a kormány nyilvánvalóan a Jobbik rohamait próbálja kivédeni. Ezt a háborúját Orbán azonban nem nyerheti meg. A Jobbik folyton emelni fogja a tétet, Orbán pedig kénytelen lesz kiszállni a licitből. Övé a kormányzás felelőssége: ha a gazdaság összeomlik, őt temeti maga alá. Megüzenheti a bankoknak, hogy a győzelemig folytatja ellenük a háborút, de kénytelen lesz tenni valamit, ha máshová viszik a pénzüket.”
„... a magyar politika - és ennek folytán a magyar gazdaság – elhúzódó válságából a jobb- és balközép történelmi megbékélése nélkül nem lehet kilábalni. [...] a populista, radikális retorikára fogékony Fidesz-szavazók megtalálják a hívószavakat a Jobbik tájékán, míg a szélsőjobbal szemben immunis Fidesz-szavazóknak jelenleg nincs hova fordulniuk hívószavakért. [...] A Fidesztől balra álló pártok mondanak jó dolgokat is, de aztán váratlanul beszállnak az olcsó populista licitbe, mintha semmit nem tanultak volna a 2002-2010 közötti időszak keserves tapasztalataiból. Az MSZP máig nem nézett szembe azzal, hogy a demokratikus jogállam elleni ’fülkeforradalmat’ a jogállami intézmények hosszan tartó eróziója előzte meg s hogy ebben neki is megvolt a szerepe. [...] a jelenlegi válságból csak olyan politika vezethet ki, amely a rendszerváltást nem megtagadja, hanem folytatja és beteljesíti.”
„Orbánt nemcsak a jobboldali radikalizmus talajáról lehet legyőzni, hanem a demokratikus jogállam és a piac törvényeit tiszteletben tartó gazdaságpolitika talajáról is. Nem áltathatjuk magunkat: nagyon sokba fog kerülni az országnak, hogy polgártársaink 53 százalékának a voksai 2010-ben szabad kezet biztosítottak Orbánnak a köztársasági alkotmány szétverésére és a gazdaság szétzilálására. A rombolás tovagyűrűző hatásait nem lehet egyetlen alkotmánykiigazítással helyrehozni. Hosszú ideig fogjuk fizetni az árat az élet minden területén: a közjog, a gazdaság, a társadalom, a kultúra világában.”
„A ’fülkeforradalom’ rémséges kalandja után a rendszerváltás eszméi újra egyszerű, könnyen érthető hívószavakba foglalhatók. Nincs jólét szabadság nélkül. Nincs létbiztonság jogbiztonság nélkül. Nincs jogbiztonság független bíráskodás nélkül. Nincs igazságosság törvényesség nélkül. Nincs demokrácia médiaszabadság nélkül.”
Egyszer volt, hol nem volt, vót, hogy egy őszi reggel a kerál odakünn járt a vízen, szóvivője hátúszott mellette a törülőkendővel, hasán a laptopja. Epp leírta az ukászt, amit majd délelőtt bé köll szavasztatni a Kalaptörvénybe, hogy „a hajléktalan legyen tiszta, ápolt, rendelkezzen jövedelemvel, legyen saját lakása, ez esetbe jogosult satöbbi”. Ekkó a kerál tréfásan megcsippantotta két lábujjával a szóvivő orrát, és emigyen szólott. Te, Péter, erőszakos politikus vagyok én? Dehogyég, mondta a szóvivő, ezt visszautasítjuk. Hanemellenbe szeretel az erő nyelvin beszéni. Hájszen magyar szakos se vagyol, méges a magyarok nyelvin beszész. Na, erre gyött föl a nap. Van-é üres bőrönd a kincstárba, te Péter, zakatolt tovább az unortodox gondolat. Akad eppen, felelte a szóvivő. Mer máma es hiánzik a háborúhó ollan százmilliárdocska, azt öszve vóna jó szedni az egészségügybő meg az oktatásbó. A tett halála az okos tojás. Továbbá mostantúl a magyar nem beteg nemzet. Itt vagyok például én. Ha én nem vagyok beteg, mér beteg más? Ha meg beteg, oldja meg. Ne féljé, ha má úgyse lesz orvos, kétször meggondulja, lebetegszik-e illen gyógyszerár mellett. Arrúl nem es beszélve, eszt írjad föl, hogy háborúba hallgassanak a művészek! Szósz Matolcsynak, tegye le az adókulcscsomót, oszt elballagtok a Nemzeti Erőforráshó, elhozzátok, ami a kultúrára vóna, legalábbis a felét. Ami marad, mán úgyse elég semmire, azon veszünk futballistát. Fele ennyi színház, fele ennyi könyv, fele ennyi oskola. Méghozzá a nemzeti fele, vágta reá a szóvivő, oszt kikapaszkodott a partra. Naná, monta a kerál, továbbá aki a gyereket a munka világa helyett egyetemen akarja bölcsésztetni, az füzesse ki előre, meg utólag, ha a nemzeti diplomájával külhonba dezertálna. Ez a magyar jövő útja, nem a tandíj. Okosnak itt vagyok én. És még valami, emelte föl az ujját, hogy leállétsa az Aquagravita-programot. Mér van itt illen csönd reggel? Eztán a Hoffmann Rózsa minden reggel minden magyar gyereknek nulladik órába fölolvassa a János vitézt határon kiül és bévül, amíg meg nem halnak.
„Ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok" [Pay no attention to what I say to get elected] - mondta a 2006-os önkormányzati választások előtt európai uniós nagyköveteknek az Ember, Aki Sohasem Hazudott.
„A kormány első olvasatban megtárgyalta és elfogadta a Magyar Köztársaság 2012. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslatról és a kapcsolódó kérdésekről szóló előterjesztést” – írta közleményében Szijjártó Péter a szerdai kormányülés után. Az [origo] viszont azt tudta meg ma, hogy csak pároldalas általános összefoglalót vitt a költségvetésről a kormány elé szerdán Matolcsy György, de a konkrét számok nem szerepeltek a dokumentumban. Sőt Matolcsy szóbeli beszámolójából sem derültek ki még a főbb számok sem, vagyis az, hogy mennyi bevétele lesz jövőre az államnak és mennyi pénzt oszt szét.
Régi kedvencem, Hoffmann Rózsa - a következő nemzedékek elzombisításával megbízott államtitkár - a szokottnál is nagyobbat dobott tegnap:
Szombat délben a 102-es buszon egy 60 körüli nő ÉS-t olvas. Nem éppen tipikus jelenet a XII. kerületben. Ráadásul nem egy hagyományos példány van a kezében, hanem kettőbe hajtott fénymásolat, a Páratlan oldal, nyilván a heti PNL-mesék egyike.
Szóval az ember már éppen megállapítaná: paradigmát vált a Hegyvidék – amikor kicsit tágít a fókuszon, és látja ám, hogy a hölgy előtti ülésen egy úr a Magyar Nemzetjébe temetkezik, a mögötte ülő idős férfi kezében pedig a Magyar Hírlap nevű sajtótermék, és időnként félhangosan kommentálja, amit olvas.
Helyreállt tehát a világ rendje: a kétharmad stabil.
Egyszer volt, hol nem volt, hogy nyár vót, hideg egy nyár, megfeszített, mer milyen legyék, ha benn áll a szájháborúba az ország a nyugatval, de bermudáig, isten svejci ofsoráig menően. „Ki a fasz az a nyugat?!!!" címmel kelet-körök horgadtak alulról jövőleg Tusványostul Brüsszelig, s má nagyon rezegtek a magyar emberek nyilai a levegőbe az ingerültségtül, hogy mit szólnak azok bele a jogállam lebontásába, ha nem ingük, csak a gatyázás. Há a mienké, ha leboncsuk, leboncsuk, maj csinálunk másikat, munkaalapút, hogy csudájára jár, aki béteszi ide a lábát, már ha béteheti, azt a lesrefutamodványi bírómajmolódását a sok kónnak, aki tömi a bendit, mer ez má így van, tudja azt a magyar nemzet. Há kijafasz az az amerikai meg német kormány, hogy abajtéroztába ne tekéntse a magyarok fődit jogállamnak? Há ne tekéntse, oszt kapja be melegen, má bocsánat. De azt az eu-teremtésit, há nem lássák, hogy folyik a megfeszített munka, köz és magán, hogy csak ezen az egy kurtacska nyáron ki lett dobval a közszolgálatbúl a férgese, mer a nép ezt akarta személ szerént? Meg gyünnek a szétválasztásval, na, mastan ehun van, meg lett törvénybe, hogy az állam szétválasztja az egyházakat, megmondja, mellik az, mellik nem, ne mán metodisták meg buddhisták, maj adják bé a tanaikat, plusz illeték, oszt a parlament, ha ráér, megszavazza kétharmadval, amennyibe méltóak rea. És az tán nem munka, hogy mire a levelek lehullnak, el lesz véve az egyetemektül az autonómia, egyrészt csakér, másrészt mer idegen szó, harmadrészt mer amit elveszünk, az a mienk? És az nem munka a nyugatnak, hogy hajszálon múlik a Gyurcsány bézárása, epp a törvény nincs meg hezzá, azt meg hozunk, vissza, előre, amerre köll. Há mija a fasz a jogállam, ha nem ez, hogy hozzuk a törvényt az egykulcsos nép nevibe, aki a víznek árja? Aki minket bírál, az a dolgozó népet bírálja, és el lesz mosval a maga cunamijával, akik viszontag mi vagyunk, mármint az árja, kedves egybegyűltek, amíg meg nem halnak.
Az ügy jobbik szereplője
Délután 4-kor, a tüntetés kezdetén, a jelentések szerint 250-en voltak a Rádiónál felállított jelképes koporsónál – amikor én három óra múlva ott jártam a bűnrossz felbontású mobilommal, ennyien:
Talán a „várakozni tilos” tábla riasztotta el a tömegeket, talán más – annyi bizonyos, hogy 1994-ben, a Csúcs László nevéhez köthető rádiós vérengzés hírére (akkor 129 embert rúgtak ki) nem így festett ugyanez a helyszín. Nem csak a Puskin utca, hanem a Múzeum és a Bródy Sándor is tele volt tüntetőkkel, még a Nemzeti Múzeum mögötti kert is.
A közmédiát jelképező koporsóra borított fekete leplen nagy betűk hirdetik: Feltámadunk.
Egyszer vót, hun nem vót, hun új legenda. Vót eccő egy testvér, a Koki, meg a Saller, meg még félkézrül a Baráti Tarkónverés. Na, ez a testvér nem röstellette a szilaj keresetlenségit, bármikó székre állott, ha a magyar érdeke ezt kévánta. Márpenig erőst kévánta, folyott a nemzeti elszámoltatás százig, ollyan üdők vótak, hogy a fal adta a másikat. El akarták pusztétani a magyart, de jószerént reggeltül napestig, nem vót mán hová egy jólesőet pillantni, ehun egy kém, ahun egy hazaáruló, teli vót a Gyorskocsi utca milliárdosval, azki feszt a görög útra terelte vón Mária országát, a sok nyikhaj faék, ha nincs helyin a magyarság mindenkori Feusa, mer így es hítták. Mán csak az egy Kínára vót vethetni a messzilátó szemet, hejszen az legalább szabad, ha nem es úgy, ahogyan eggyes EU-nyikhajok gondúták. Meg Tibet es szabad, meg kő adni a lehetőséget, nem pezderkedni meg tüntetni, mint a kolontos tehen. Szijjártó Péter a maga szelídségivel lenyilatkoszta, hogy aki ezt a dógot a Kokival meg a Sallerrel a maga kontextusábúl kiragadja, abba a hejbe szembetalálhatja magát vélök. Na, az idők során, meg a sok cselekedetitül ez a nagy testvér ügön el lett vót híresedvel. Ahun csak járt, kiosztott ennek egy buksikoppintást, annak egy pofontot, csak úgy súnyták le a torz kis fejeöket, hogy így a magyar, evvel a tettvel, fölemelte a sajátját. Nem vót pardony, a magyarok kokijatúl ments meg, uram, minket, rimánkodtak az izgágár delikvencsek. Na, akkó ez a testvér leszállott a székirül, és kacséntott. Erre a sok szengallenmajom megkérdte tisztelettel, méges, mi vóna ez. Há hungarikum, mi más, felelték a kalandorzó magyarok. Továbbá óvasni csak tudnak komámuramék, Baráti Tarkónvágással el lett kűdve minden követségre a szakanyag, hogy mi vóna a koki meg a saller a magyar–kínai kultúrkörben, plusz vándorkiállítás, Bartóktúl Kokiig. Oszt még a pajeszcibállás meg a testvéri picsánrúgás ki sincsen munkálva. Járjon utána, aki nem hiszi a píszí.
Mióta az új médiatörvény szövege nyilvánosságra került, nem telt el nap úgy, hogy ne kapnánk aggódó üzeneteket. Az aggodalom nem csak az Élet és Irodalomért szól, sőt, nyilván, nem is elsősorban a lapért, hanem általában, a lapon keresztül a szólás- és véleményszabadságban rejlő értékekért, ami a most hatályban lévő törvény elfogadásáig természetes volt, és magától értetődő. Többségében azok írtak, akik nem tudják elfogadni, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlását a továbbiakban testület ellenőrzi, homályos, rosszul megfogalmazott és önkényesen értelmezhető szabályok szerint. Olyanok, akik ezeket a jogokat elidegeníthetetlen jogoknak tartják, akik jogszerű és törvényes gyakorlásukkal kapcsolatban elegendőnek gondolják a polgári és a büntető törvénykönyvet. Megfelelőnek tartották a korábbi sajtótörvényt. Az eddig hatályos törvény lelke a rendszerváltás időszakában született, a szabadság lázában, ennek megfelelően alapjában véve korlátokat lebontó, a sajtó szabadságát megjelenítő rendelkezésekkel.
Tegnap véget ért az uniós félév, ma elkezdődött a médiatörvény szankcionálási időszaka.
