Egyszer volt, hol nem volt, vót eccő odalenn a szölke magyar vidéken egy nemzeti temetkezési vállalkozó. Mikó a magyarok kerála még tavaszüdőn bényúlt a közös zsebibe, s a dekadens trafikok helett nemzeti dohánbótót osztott a kedves klienseinek, hogy eggy seggvel üljék meg a népegésség és a nemzeti gyarapodás paripájait, ű se akart kimaradni a jóbú. Osztott-szorzott, avval reapályázott, s nyert. Eppannyira vót fideszes, mint párttag annódomini: amennyire köllött, hogy túlélje az öszves majmot, aki csak bokázott néki a szebb jövő köszörűkövin. Na, meggyött a papír, abbahejbe kihasétott egy kriptácskányit a temetkezési folyosóbúl, hon a számos urnák állottak diófa bátyjaik setét árnyékában. Nem panaszkodhatott addig se, ment a bót szípen a világ járásán, hullott a nemző, de a nemzet gyarapodott nagy jólteljesíttében. A koporsós temetett, temetett, de a dohánbót lett néki a passziója. Az az illat, az a sok színes pakli fénképvel! Bérendeszte a helyiséget ékszerdoboznak a szabálok szerént, otthon vót benne, hejszen eddig es gúnárszürke vót az üvegje, esztán es az lött. Elébb tipróckodott, de aztán csak bégyött a dohános, ha eccő arra lakott, hova máshova mennyen cigerettáér? Telt múlt az üdő, eccő a kerál a nemzeti halottak napja alkalmábú kikűtte az ellenőrjeit, nízzenek utánna, mikép áll a fronton a dohánzás elleni szabaccságharc, ha mán oklevele van rúla, hogy ű annak a napóleonja. Ki es rajzottak, s eggy valóságos főellenőr, eccő csak betért a koporsóshó. Szipacolt, vizslontérozott, s kérdette, hová van kiírval, hékámuram, hogy a dohánzás káros az egésségre. Ki van írval, mondotta a szepedt koporsós, nem eccő, de ötszázszó, mer minden dóznira! Fényképvel, kókatt bögyörővel, fekete tüdővel, mi köll még? Hát mi! Hát a kívánnivaló! Külön es ki kő írni, hogy tisztőtt nemzeti vevő, a dohánzás ez és ez. S ezen es felül, tessék mondani, mivel veszi ki a magáét a nemzettárs a dohánzás elleni küzdelembű. A temetkezési vállalkozónak megcikkant a szeme, s a szógálati ajtón kitessékölte az ellenőrt a folyosóra. Hogy veszem ki, nemzettársam? Úgy, hogy kicibálom a vevőt ide, s megmutasztom, mi lesz, ha nálam vásárol. Hogy halálfia lessz! De futnak es elnek őkelmék, nyakuk majd kitörik. Na, az ellenőr akkaracskát kacagott erre, mint útolsó ítéletkor, s csak a rend kedviér bűntette meg az elkövetőt. Azután szívélössen kezetrázott véle, s elpályázott. Másnap béterjesztötte a kerálná indétvánba: eztán minden nemzeti dohánbótos tarcson a jégkrém mellett koporsót, urnát, szemfödőt, s viszont. Úgy es lött, vót, kiné igenyest a sírba köllött lemászni egy sportszeletér. De le es csökkent a nemzeti dohánvásárlók száma a béka nullája alá, tiszta szerencse, hogy a koporsóké nevekedett jókedvben-bőségben, amég meg nem haltak.
Parti Nagy Lajos Magyar mesék sorozatának mai darabja az ÉS-ben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése