Egyszer volt, hol nem volt, mán terepszínűre vált a szép nemzeti ősz, masérozott a nép a militári hegyek alatt a fótos gyakorlónadrágjába, álcazubbonyába, száján az igével: villanyszámla vagy halál. Menyt a rezsiháborúba, mi eltart jövő tavaszig, de ha ezer tavaszig tart es, meg lessz nyerve, kerül, mi utána gyön, amibe kerül. Evvel szembe a kecskeméti törvénszéknek vót képe azt ítélkezni, hogy a dicsőséges bajai csata eggyik szavazóköribe meg kő ismétölni a választást. De ám semmi másér, mint a magyar emberek szervezett, kubatovista szállétásáér az urnáhó. Jogval truccolkodott Kósa alelnök uram, hogy akkó a BKV-t es mér el nem ítélték, hejszen az még szervezettebben szállít. Nem beszéve, hogy ollasmi végett izmoszkottak megalvatt struktúra lévökre, mi a tavaszra, mikó eljő a keráli Armageddon, mán igenyessen ajálatos lessz, meg vannak rendölve hezzá a szavazóbuszok Belaruszbó. Így esett, hogy mit a kerálpárt megnyert, azér újból meg köllött harculnia a gyűlöleti haramiákval, spekulánsokval s bankokval, küknek a kezire vót adval a haza a komonisták utód- s elődpártja részirűl ezer évig s tovább. De közelgett az O-nap, mikó a nemzet talpig főlfegyverzett békehada örökre béváltja I. Fülkefor 25 éves álmát a bébiszauruszok írmaginális eltiprásárúl, kük nagy szorultukban háborús pszichózist keltenek, s köcsögbűl locsolják a benzint a nemzet legfő építőköveire, a magyar családok sátrára. Ellenök az utolsó töltény es békés eszköz, mi szenteséti a célt. Evégbűl a kerálpárt nyalka küldötti öszvesereglettek a Millenárison, hogy hallgassanak a szívökre, s az 1241-bűl 1240 szavazatval újraválasszák pártelnöknek a magyarok kerálát. Na, mikó a legmarkosabb haditenyerek es elzsibódtak a tapstú, s csönd támatt, a kerál a szívirűl az eszire tette a kezit. Imígyen szólott: szép eredmény, tán ű ezt meg se érdömöli mégescsak fődi halandó lévire, s tán annak van igaza, kü a nemleges szavazatával, ha magányosat es, kritikát gyakorót a személye fele. Olybá, hogy ű avval az atyafi versus atyanővel hic et nunc, a nemzet szívhallgatósága előtt kezet akarna rázni. Úgyhogy, gyöjjön ki! Ne várja meg, amíg! Légyzümmödött csönd lett erre, s mesebeli dermedet. Csak az 1240 szempár járt az üregibe guvattan, eggyikné leszalatt, másikná főszökött a nemzeti vér. Itt-ott küs robajval elzuhant eggy kűldött, szivivel a kezin, ahogy illik. Telt-múlt az üdő, órákba tűntek a minuták es, nem vót cipő, kü meg ne telt vón verítékvel. Eccő asztán I. Fülkefor felkacagott, hogy jól van, vót forradalmárok, csak viccöltem, nem tud kigyönni az illető, ha akar se, hejszen mán künn van, s kinyújtott havasibertalanjával ennen magára mutatott. Na, abba a helybe elmúlott a jegec meredés, s akkaracska tapsot vertek a tréfás kerálra rea, mint a főtámadott tenger, amíg meg nem haltak.
Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése