Kossuth tér, 2012. március 10.

A mai Szolidaritás-tüntetés beszédei ezen a két URL-en: http://www.ustream.tv/recorded/21008379 ; http://www.ustream.tv/recorded/21010933  
megnézhetők.

Az egyébként aggasztóan kevés – max. tízezer – ember előtt többek között ez a két vers is elhangzott, a költők előadásában:

TÓTH KRISZTINA 

Bánk, magában

A tér kihalt. Behajt a busz,
jégkása permetez. 
Mínusz van. Egy hajléktalan
áll ott, de nem jelez.
Táncol. Kezében fémdoboz,
orra helyén lyukak.
Forog az üres járdán,
magában így mulat.

Törött szoláriumcsövek,
a lépcsőkön szemét.
Paplanra köpve ég a hold,
a sarkon ágybetét.
Egy óriás homlokzaton
világít: Erste Bank.
Kéklő betűk és fényfüzér,
karácsony este van.

Hazám, hazám. Minden bezárt.
Az állomásokon lehúzták mind a rácsokat,
arany halál, ezüst romok,
a szél a fán egy nejlonzacskót rázogat.

És táncol kint tovább a nő,
forog, forog, szolgálja népe szent javát.

Hazám, hazám, te ellenőr.
Ruhádon ott a karszalag,
és félterpeszben állsz.

ERDŐS VIRÁG 

A 2011. szeptember 25-ei józsefvárosi népszavazás margójára:

van egy ország

ahol lakom

semmi ágán

lógó

flakon

van egy város

ahol élek

ahány test épp

annyi

lélek

ahány lélek

annyi

lom is

utcára tett

fájdalom is

itt egy kiságy

ja de

édi

ott egy ülve

alvó

dédi

kibelezett

öreg szekrény

arcokat befutó

repkény

bontott ajtó

kilincs nélkül

földönfutók

bilincs nélkül

áll a posztos

mint a nádszál

bokáig lerohadt

lábszár

itt egy szép könyv ott egy

labda

ez még bor de

ez már

abda

nem az összes

csak a nagyja

aki tűri

aki hagyja

aki tűrte

aki hagyta

nem az összes

csak a nagyja

vasárnap volt

ahogy mindig

felöltöztek

ahogy illik

csupa dolgos

derék polgár

egy se ruszin

egy se

bolgár

olyan szépek

hogy az csuhaj

egyik bérlő

másik

tulaj

kitűnőre

szerepeltek

álmukban sem

szemeteltek

nem engedték

hosszú

lére

elindultak a misére

kukákat se

borogattak

kutyákat se

kurogattak

mise után

leszavaztak

bezabáltak

be is basztak

pöri volt tán

isler is

jóllakott az

isten is

nem az összes

csak a nagyja

aki tűrte

aki hagyta

aki tűri

aki hagyja

nem az összes

csak a nagyja

rajtam is múlt

rajtam múlt

tegnap kezdő-

dött a múlt

elkezdődött

vége van

borzalom és

béke van

semmi

ágán

lógó

flakon

van egy ország

ahol

lakom

nevezd nevén

szolgáld

vakon

ma még bölcső

ma már

vagon

A legnagyobb rasszista elröpűt

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy mán a magyarok országa ügön örvendhetett, mer a legnagyobb rasszista elröpűt, ahová való, a cigánbűnözés „mekkájába”, Kanadába. Lényegibe szabad akaratábúl, ha rea vót es segítvel, hecc-pecc-kimehecc, mer azér mindennek van határa, a liberális hazaárulkodáson küel. Ekkó mán a nemzet tojott az öszves kohéziós himihumira, s gyarmat létire efektív mintanemzetté rugaszkotta el magát, úgyannyira, hogy a keresztény termelés legelső motorja vót ennen vártáján, ha acsargott es rea az izraeltrianonista bankárkomenizmus. De hejába acsargott, mer I. Fülkefor szövetségbe forrott unortodoxiájával nem bírt mit kezdeni. Ejrópa csak nízte az apró, vizes szemivel, hogy nédd e, Kóbi, hát mán ezeknél a rasszizmus es megszűnt, minekutánna a kereszténynemzeti főháborodás szelíden, de érdesen kitessékölte a nemzettestbűl Ákos Kertész úgynevezett „irót”. Mer az illető iceg azt tanáta mondani, hogy a magyar genetikussan alattvaló. De szószerint! Hát illyet még a Kárpátok alatt se néprül, se fajrúl ember nem hallott, ezt a szót, se sajtóba, se az ország házába magyar ember a szájára nem vette, penig bővön lett vóna mér, a cigánbűnözés versus zsidólobbizás sasának körme között, de nem és nem, hogy a tótrúl és oláhrúl ne es beszéjjünk, pláne feketékrül a ződhatáron ugrándozval. Ha eccő megmondotta publicisztikába, aztán mán hejába jajvékót, hogy helyessen ilyen mondat nincsen, mer nincsen, meg hogy ű ezennel helyreigazétsa, hejszen azt má visszacsinyáni nem vót hagyható. Maj bolond lett vón a nemzet hagyni! Jó, hogy kibútt a zsidó szög a zsákbúl, az üzenetet minden nemzettestvér elsőre megértette parlamenten bévül és küel, s mingyár tutta magátul, mi a teendő. Kinek a vértolult kommentelés, kinek a díszpolgárság visszavevése. S még járhatott vóna rosszabbul es, naná. Hejszen megmaradt a Kossuth-díja, közlekedhetett utcán, mehetett uszodába (!), horibile fő se hagyták jelenteni, hejába igyekezett a Jobbik, a magyar fajtolerencia mintapártja. Penig aki ilyet mond, az nem lehet, de ne es lehessen magyar, s azt igenis egyék meg a cápák a Vörös-tengerbe. Mán képletessen értvel, hisz tán nincs es ottan cápa. Ennek fényibe ki tehet arrul, hogy eccőcsak megelégelte a dorgálást, oszt elmenekült nyócvanéves létire? Nem tehet arrul senki, egy szikrányi lelkiismeretfurdalást avégett érezni se nem köll, se nem szokás. Elröpűt, hát elröpűt. Maradt bővön, aki maradt. S maradott a szégyen, mely tán még a reményt es túléli, ha meg nem hal.  

Parti Nagy Lajos Magyar mesék sorozatának mai darabja az Élet és Irodalomban

De meg nem haltak

Ez volt a ma reggeli Parti Nagy-mese a Klubrádióban. A szövege itt olvasható.

Offtopic

Messzemenően üdvözlöm állampártunk abbéli eltökélt szándékát, hogy visszaállítsa az 1944-es állapotokat a Kossuth téren és az élet minden más területén is. 
Ha ugyanis a vállalkozásuk sikerrel jár, akkor én pl. így fogok újra kinézni (na jó, ez 1945-ös kép, de ne kicsinyeskedjünk):

(Igen, szép már akkor sem voltam, de legalább reményteljes.)

Fogták a lelkiösmeretöket, oszt leterétették a törvény napos ódalán

Egyszer volt, hol nem volt, vót eccör, hogy a gép, amit I. Fülkefor megálmodott, elkezdett forogni. Nem epp az Unijó rabláncán darvadó népgazdaságba vagy a hasonlókba, hanem az alattvalók elméjibe, e csiszolatlan gyémántba, kit csak erőst kézbe köllött tartani. Arra vót a Lojál Ignác Közszóga Egyetem! A kerál leűlt, kiszámúta, kibül hány köll az ezeréves tervhő, még rea es hagyott párat, oszt jól van, oktatáskák! Had csiporkoggyon az ifjúság! Nem olly radikális, mint ű vót negyvennyócba a Kossuth-val meg a Petrovics Sanyival, de azér ifjúság. Mit csinyájak, sóhajtotta, héroszok egyszer vótam. Na, a keretszámra reagyött a törvény, alsó es fölső es, Hoffmann Rózsát előre igazóta az élet, mer annak es megvót az annyi esze, az életnek. Mer az élni akart, addigalé, hogy, isten bocsájtsa meg, I. Fülkefor se köllött hezzá. A fülkeforság a talajgyökérig menően szárbaszökött, Kádár nagypapánk nem élt s halt hejába. A mondott agyak eleje azt es tutta, amit a kerál nem es gondót. Illetve gondót, de nem monta. Ellenbe ki lehetött következtetni. Minden stallumhó ez köllött, a magáhó való empátia. Ki NER ma, evvót a kérdés. Aszonta példának okáér a kerál szent jobbja, hogy negyvenhétezer mán jobb, mint a fele a megélhetés rögös útján. Erre aszonta a másik, höjde naná, hogy jobb! Annyirast jobb, hogy ebbű meg lehet élni annak, aki meg tud. Mer az es tudomány, meg a belügyérség es. Mire a harmadik fülkeforgalmista rátromfult, hogy mit megélni!? Még tán marad es, ha el nem issza az elkövető. De hogy hun lakik az úristen, arra egy másik fércnél maradandóbb törvény lett, arrul, mellik gyülekezet egyház, mellik nem. Ezt se a kerál monta meg, oszt méges meg lett mondva kerálmód. Hogy az kapja a státuszt, akinek mink adni kegyeskeggyük. De amelliknek a vezetője áperté uszít, hazát árul, dacára, hogy kiket vót keresztölni anno szerencséje, na, az nem lössz egyház. Vót a kiválasztottaknak eggy kis rossz érzésök, de belátták, hogy nincs máskép, mint ahogy van, s bezon, azokval es lehet szolidarétani, akik vélünk vannak idebe, nemcsak azokval, akik, ezér vagy azér odakünn. Így es tettek. Fogták a lelkiösmeretöket, oszt leterétették a törvény napos ódalán, reatelepettek, s aszonták, attúl veresedik az orcájok. Addig-addig, hogy mán télleg csak attúl veresedett, a naptúl. Így vállott vérré a fülkeforizmus a Mária országában, ahon a kurtafarku malac túr.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Titkolózni csúnya dolog

Mint tudjuk, minden olyat, amit nem a Fidesz hozott létre eredetileg, le kell rombolni, át kell alakítani, meg kell változtatni. 
Sok egyéb mellett tehát az ügyvédi eskü szövegét sem hagyhatta érintetlenül a forradalom. A szokott módon: egyéb törvényjavaslatok közé rejtve, egyéni képviselői indítványként (Mátrai Márta), az érintett szakmai szervezetek megkérdezése nélkül került tavaly december 23-án a parlament elé a módosító javaslat, és január elsején már életbe is lépett az új esküszöveg. Akit azóta avattak ügyvédnek, az arra tesz esküt, hogy "Magyarországhoz és annak Alaptörvényéhez hű leszek, jogszabályait megtartom és másokkal is megtartatom; ügyvédi/ügyvédjelölti tisztségemet a magyar nemzet javára gyakorolom. Hivatásom gyakorlása során szakmai kötelességeimet lelkiismeretesen és legjobb tudásom szerint, ügyfelem érdekében eljárva teljesítem."

Ebben több érdekes dolog is van. Mindenekelőtt az, ami nincs benne: kimaradt a korábbi esküben még szereplő "a tudomásomra jutott titkot megőrzöm" szöveg. Ami viszont újonnan bekerült, az felvet néhány kérdést. Az ügyvédek ugyanis nem töltenek be „tisztséget”, és az is nehezen értelmezhető, hogyan kéne „megtartatniuk” a jogszabályokat, elvégre nem rendőrök vagy egyéb hatósági személyek. Még ennél is sajátságosabb „a magyar nemzet javára” végzendő munka értelmezése, hiszen egy perben általában két fél áll egymással szemben, és ha mindkét fél ügyvédje a magyar nemzet javára ügyködik, ám az egyik fél óhatatlanul veszít - akkor mi van a magyar nemzet javával?

A Magyar Ügyvédi Kamara kifejezést is adott „mélységes aggodalmának”, amikor szembesült az új esküszöveggel, de azt a választ kapta a KIM-től másfél hónap után, hogy a dolog teljesen rendben van.

A Szamizdat blogot illetékes helyen felhatalmazták a következők közlésére: bár az új ügyvédi eskü szövegében minden helyénvaló, a kimaradt rész is – elvégre becsületes, tisztességes magyar embernek nincsenek titkai –, ám egyetlen apró tévedés történt a szöveg nyomdába adásakor, amelyet rövidesen helyesbítenek. Már készül is – a médiatörvénnyel harmonizált – pontosítás: a „tisztségemet a magyar nemzet javára gyakorolom” szövegrész helyébe a „tisztségemet a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap javára gyakorolom” szöveg lép.

Politur ad astra

Egyszer volt, hol nem volt, vót eccő egy nemzeti cipész, aki ügön irigy lett a nemzeti asztalosokra. Akkótájt vót hatályba lépendő I. Fülkefor kerál Alaptörvénye, nosza noszárum, a budapesti Kihaénnem téren (vót „Kossuth") föl es lett állétval hatvannégy féle fábul az Alaptörvény Asztala, akkora alkotmány, hogy nem látott a hegyibe élő ember, Kövér László helikopterrül aláírta, oszt jó vót. Körbe az Alaptörvény Széke, de ameddig a szem ellát, mán csak rendezőjire várt a spektákulum. S a Placido Domingóra, hogy eldanolja a preambulumot. Hanem egy asztal nem asztal, úgyhogy ahany pógármesterség, ahany körjegyzőség, mindenhun ki köllött rakni a brosúrát, de nem ám, mint a falhó vert trágárságot, hanem illő asztalon, nemzeti üveglapval, pirosfehérződ madzagval, nemá hazavigye a dógozó nép golyóstollastul, hanem rendeljen magának sajátot, dedikáltat, interaktív rovásírásval vagy ahogy akarja. Ehhő mán asztalonként külön szógát köllött lebiztosétani, taposták es egymást az állásra a magyarok, mer mind oda akart férni a jognak asztaláhó. A nemzeti asztalosok meg kerestek, jobban, mint a betyárpólósok meg a csakrakötők öszvesen. No, ezt mán a mi helyéneszeő cipészünk nem tűrhette. Nekiugrott, oszt január elsejire pár rongyos milliárdért megalkotta a hatálylépés cipőjit. Valóságos projekt vót ez, mer vót benne egy nagy téli cipő az összmagyarságnak, frissen nyúzott bőrbül, tetszés szerinti sarkalattal, hogy azt főhúzná a nép közössen a himnusz meg a nemzeti pezsgő után (csak zoknira!), meg vót benne sok küssebbecske. Epp annyi, ahány körjegyzőség, meg pógármesterség. S lehetett azután rendelni lábraszólót. Na, oda es lógatták a nemzet cipőkanalát az Asztal peremire, fővettek mindegyikhő egy cipőszolgát szerpapnak, nem pucolót, mer arra külön cég lött alapétva, politur ad astra. Ezzel a magyarok zötty, végre beleléptek a hatályba. Akkó mán el vót múlva a munkanéküliség, egyharmadjok asztalszóga lett, másik harmadjok cipőszóga, a harmadik meg árkot takarétott közmunkába. Járt a világ a csodájokra, amíg meg nem haltak. A kéménybe penig fölírták, hogy „az Alaptörvény asztala viszta jogállam s épész".

ÉS, 2011. szeptember 9.

(Parti Nagy Lajos Magyar meséinek ez a darabja – amelyet ma mondott el a szerző a Klubrádióban – valahogy eltűnt a blogból, úgyhogy most pótoltam.)

Nemcsak a szél, de a közép es!!!

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy nem vót oda Buda többet. Véres fővel menekűtek a globális világba föloldódott „értelmiség” külfődi és hazai közhangulatot hisztérizáló puccsistáji. Aki csak nagykövet vót, körmöllötte az óvasói leveleket a balogsüti világlapokba, s ennek meg es vót a hatása. Annyira át lött tematizálva a vén, szenilis Ejrópa közhangulatja, hogy eccőcsak a Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárság szép filmalkotása Ezüst Medvét nyert a berlini Berlinále keretibe, amit egy bizonyos Fliegauf nevű fiatalember, az úgynevezett rendező vett át, lévén Balog államtitkár akadályoztatva vót. De nem a magyar finesz és tapintat! Mer az államtitkárság úgy nyelvi-, mint tartalmilag megíratta szórólapba az igazságot, oszt odamutyiztatta a moziszékekre, egyenest a kritikusok meg újságírók háccsó fertálya alá. Nem es szórólap vót, hanem komplett esszé arrúl, hogy ez a film nem a valóságot mutassa, mer fikció! Meg hogy mit köll érteni az úgynevezett „romagyilkosságok” béágyazottságán abba az Ejrópába, ahun, nem lévén államtitkárság, rettentő baj van roma meg szélsőséges ügyekbe. Úgyannyira, hogy a németek, a norvégokval karöltve, csak mélyen hallgassanak (tiefhören), hejszen több halálos vaj van a fülük megett, mint a magyaroknak, számszerint es, percentre lebontva es. Mármost, kisebb egyenetlenségeitül eltekéntve, hogy se a sikeres nyomozásra  se a  magyar Eu-elnökség ezirányú szép pillanataira nem fókuszál, a mondott fikciós (!)  filmrül ki lehet mondani: kellő helyretétel és eligazítás után efektív jószolgálatot tehet a romastratégia implementációja tekintetiben. Mer nemcsak a szél, de a közép es!!! A szabadságharcosok fődjin ennek kiemelt fontossága van, hejszen a magyar belügyminiszter a minapába űlt le a nemzeti radikális, de abcolút cigánybarát Jobbik vezérivel eszmét cseréni. Arrul nem es beszéve, hogy ugyan el lett vonva a filmtűl 60 millió közpéz, ami korábban oda vót ítélve, viszontag  18 (!) millió forintval méges lett támogatval. Ami majd a tizede (!) a békerülési kőccségeknek. Hezzá nem es az utósó tizede, mer a magyar emberek adóforintjábúl való! Bátran mondható tehát a Nemzeti Együttműködés filmjinek, mely által a magyarság az államtitkárság vezetésivel  esmég győztes csatát vívott a faji gyűlölet ellen, akarmennyire es fáj ez a bizonyosoknak, akik a CNN sokágú hóna alatti károgatív jódógukban nem átallnak amíg meg nem halni. 

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Pontos

„Leépülő demokráciában rosszabb élni, mint leépülő diktatúrában.” (Erős Ferenc itt.)

Épp ezt érzem másfél éve, csak nem tudtam ilyen kristálytisztán megfogalmazni.

Mai Marabu

Gyalázat és döbrögitás

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy nem úgy vót. Nem vót éhes az a pár tucat borsodi elkövető, ki fő nem kerekedt a mínusz 12 fokba Budapestre az országgyűlés elejbe, demonstráni, hogy se reménye, se türelme, csak az éhes hasa, meg az éhes gyereke, s van ehhő pár millióan. Nincs!!! Mer a magyar ember úgy van a nemzeti együttműködésvel, hogyha keves jut néki, ami elképzelhetetlen, hát inkább öszvehúzza magát, de nem panaszkodik. Hát mast éhes, mikó bé van a nagy mű fejezve, igaz gyün még az IMF mázóni, főtenni a karnist, de utánna csak finométgatni köll, ahun köll, oszt Ejrópa megcsókulhassa a gyakorlott tengerész-ülepünköt népek harcának zajló tengerén!? Mast éhes, mikó ihol, márciusba indul a Start-program, kétszázezer közmunkásval? Hát addig má nem guggolva es kibírgya, hacsak nem uszíccsák föl a szocimenisták, és nem gyalogónak véle, hejszen eppoly mély a szociális érzékük, mint az emúlt nyóc évbe, sőt. De bezon, hogy igen! S ha nem, mer nem, akkó nem es kerülik vót el Ludas községöt, ahun mán a határba megkérlelik őköt, ne hozzanak bajt reájok, ha bégyünnének kormányellenes lévükre, még majd hátrányba kerülne a falu, s nem nyerne pézt a kormánytúl pályázaton. Ilyeténkép Mezőkövesden se esik meg az, ami! A gyalázat és döbrögitás. Mer az teljességvel kizárt, hogy a fideszes pógármestert, meg az epp ott tartóckodó, csöppöt se ittas belügyi államtitkárt, ne a színtiszta jószándék és aufklér vezetné vót, mikó tréfássan (!) odaprovokál, hogy, no, ha mán ide tótátok a gyalogot, hékáim, mutassátok a kis táblátokot! Munkát, kenyeret? Ihon a kenyér, amit követeltök, azzal széjjel oszt húsz egykilósat, bé lehet hammantani. Aztán aszongya, ihon a munka, lehet havat lapátóni éjfelig, jól fog esnye a sétafika után. Mán annak, ki a szondát, az államtitkár úron kiül, meg nem fújja, mer az bezon részeg, s munkát fő nem vehet. Nem ám, és az es nemám, hogy olly erőbe vannak, éjfelig lapátolnak vót ezek a nyiksicek, de mikó a helyi szegények gyönnek, hogy ők es dógoznának, akkó bocsika, ecceri ajánlat vót, eszkluzíve a vendégöknek, a mü havunkot vállalkozó takarétja, nem a rongyosok. Na, mindez nincsen vót. Hanem a megtévesztett éhségmenetelője marad vót otthun a csúnyáján, oszt ha van villanya, nézi a frissen békötött Parlament-tévén, hogyan korcsolyál a kedvire háborgó tengeren I. Fülkefor, de nem ám oda, hun a korong vagyon, hanem ahun vót évtizedeknek előtte, mikor tán igaz se vót. 

Parti Nagy Lajos Magyar mesék c. sorozatának mai darabja az ÉS-ben

A dezertőr

A Professzorok Batthyány Köre – amelynek kevés köze van névadójához, a hajdani miniszterelnökhöz, annál több a jelenlegihez – ezúttal nem egy újabb Orbánt támogató, karakán nyilatkozatával, hanem azzal került a hírekbe, hogy Mellár Tamás, a KSH éléről 2003-ban jogellenesen eltávolított közgazdász otthagyta őket.
Mellár a kilépése indokaként többek között azt említi, hogy nem értett egyet professzortársaival abban, hogy a kormány melletti egységes kiállás (lásd például az előző posztot) fontosabb, mint a gazdaságban elkövetett hibák elemzése, valamint a Bayer–Bencsik–Széles-féle úgynevezett békemenet támogatását is elhibázottnak minősítette.
Blogunk exkluzív – bár eddig meg nem erősített – értesülése szerint az utolsó csepp az lehetett a pohárban, amikor felkérték Mellárt arra, hogy a Schmitt Pál melletti szolidaritása kifejezéseként igazán elhagyhatná a nevéből az egyik l betűt, hogy ne okozzon megoldhatatlan problémát az álamfőnek.
Update, négy év után: Na most lesz csak igazán dezertőr Mellár, mert mint ma bejelentette, feladva függetlenségét belép a Párbeszéd hányatott sorsú frakciójába.

Írók, ha tiltakoznak

A Magyar Írószövetség (a Magyar Művészeti Akadémiával és a Professzorok Batthyány Körével karöltve) a napokban az alábbi közleményt juttatta el  a sajtóhoz – nyilván minden külső ráhatás nélkül...:

„Mi, a magyar mindennapokban élő, az egyes kormányzati döntések következményeit viselő, azokat bőrünkön érző állampolgárok, foglalkozásunkat tekintve írók, művészek, tudósok, egyre nagyobb megütközéssel olvassuk és hallgatjuk a világ sajtójában egyes politikai körök rágalmait a magyarországi »demokráciadeficitről«. Tapasztaljuk, hogy ezeket az álhíreket néhány baloldali és neoliberális pártkötődésű, Nyugaton nevet szerzett magyar értelmiségi, író, filozófus, zenész, sajtómunkás is hangoztatja, és nagy nyilvánosságot kap a hazája elleni uszításhoz. Szükséges, hogy mi, a magyar társadalom jelentős többségéhez tartozó értelmiségiek is megszólaljunk, és kinyilvánítsuk azok megnyugtatására, akik a nyugati demokráciákban Magyarország jövő­jéért aggódnak, hogy a jelenlegi magyar kormány nem csorbította a demokratikus alapjogokat, amelyekhez a magyar lakosság túlnyomó része maga is ragaszkodik, ugyanúgy, ahogy ezt 1956-ban bebizonyította.”

[,,,]„Az a szavazótábor, amely 2010-ben kétharmados győzelmet aratva megbízta a konzervatív politikai erőket a korábbi baloldali kormányok által súlyosan lerontott gazdasági és társadalmi állapot feljavításával, különösen nagy felelősséget érez a hazájáért. Tehát azért is, hogy Magyarország ne szakadjon le Európa és az atlanti világ nemzeteinek demokratikus közösségéről. A vártnál nehezebb külső körülmények és néhány botlása ellenére a jelenlegi kormány továbbra is élvezi e többség bizalmát, viszont a magyar embereknek azt kell tapasztalniuk, hogy álhírek és hazugságok bevetésével, a demokrácia jelszavai mögé bújva éppen a legalapvetőbb demokratikus jogtól akarják népünket megfosztani: attól, hogy magunk ítélhessünk kormányaink teljesítményéről, eredményességéről a szavazóurnáknál. Reméljük, hogy a nyugati demokráciák tárgyilagos közvéleményén meg fognak törni a Magyarország szabadságát veszélyeztető szándékok.”

Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke azt mondta, az a hadjárat, amit Magyarország ellen indítottak egyes értelmiségiek a nyugati sajtóban, nem hagyható továbbra is szó nélkül. Ezért érezték úgy, hogy a Magyar Írószövetségnek múltjával, súlyával állást kell foglalnia az ügyben, amely morális és nemzeti kérdés.

         *

Úgy látszik, magyar írók 55 évenként szükségét érzik, hogy állást foglaljanak Magyarország megtámadása ellen és az aktuális kormány mellett. Ugyanis 1957. szeptember 5-én, szűk egy évvel 1956. október 23-a után – pláne minden külső ráhatástól mentesen... – nyilatkozatot tettek közzé a Népszabadságban:

"Az Irodalmi Tanács kezdeményezésére a magyar írók a következő nyilatkozatban tiltakoztak az ENSZ ötös bizottsága jelentésének tárgyalása ellen.

Mélyen átérezve azt a felelősséget, amelyet hivatásunk, a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk ránk ró, egyben általános emberi felelősségünk tudatában is, felemeljük tiltakozó szavunkat az ellen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése a magyarországi események ügyét napirendre tűzze. Szeretnénk, ha eljutna hangunk mindazokhoz, akik a világban barátainknak nevezik magukat, elsősorban minden nemzetbéli írótársainkhoz. Bízunk benne, hogy megértik aggodalmunkat és magukévá teszik követelésünket.

Egyek vagyunk ezzel a néppel, ismerjük lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet. A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása folytán 1956. október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti résztvevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni. Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Valamennyi irodalmi irányzatot és a magyar közvélemény legkülönfélébb árnyalatát képviseljük, a részletkérdések egész sorában, még néhány lényeges kérdésben is vitában állunk egymással; egyet azonban ma már világosan látunk: a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.

Nem mindannyian értettük akkoriban ennek a lépésnek szükségszerűségét és jelentőségét. Kételyeinket, gondjainkat, fenntartásainkat tükrözte sokunknak állásfoglalása. Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni mindazokat, akik a megzavarodott közvélemény sodrásával szembe mertek szállni, akik megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól, talán a még rettentőbb csapástól, a háborútól. Lehetnek közülünk egyeseknek még komoly fenntartásaik belpolitikai kérdésekben, a szocialista építés módszerei dolgában, de mint hazafiak, mint a Magyar Népköztársaság hű polgárai, valamennyien minden erőnkkel segíteni akarjuk a társadalmi és gazdasági helyzet megszilárdulását, a kulturális élet felpezsdülését, a közbizalom megerősödését és minden eredmény, amit e téren elértünk, minden jel, ami ennek a folyamatnak egészségét és erejét mutatja, egyformán mindannyiunk örömére van. Így érez ma nálunk a nemzet többsége és java.

Kinek az érdeke, hogy a sebeket újra feltépjék? A mi hazánknak, ennek a nehéz történelmi sorsot viselt kis népünknek bizonyára nem. Lehetetlenség volna nem látnunk az ízléstelen hangulatkeltés hátterében a valódi szándékokat, a tőkés hatalmak politikai játékát. Fel akarják szítani a legbarbárabb ellenforradalmi erők lohadó kedvét, fel akarják korbácsolni ismét a már megnyugvó közvéleményt idehaza; fenn akarják tartani, fokozni akarják a feszültséget a nemzetközi politikában. Mi ezzel nem értünk egyet. És különösen nem érthetünk egyet azzal, hogy bárki az ügyvédünk talárjában csúfolja meg, torzítsa komédiává azt a tragédiát, amely minket ért.

Aki barátunk, ezt nem helyeselheti! Aki barátunk, az gyógyít és nem sebeket tép rajtunk! Kis nép vagyunk, de történelmi szerepünk és az a hivatás, amelyet az emberiség szolgálatában vállalunk, feljogosít rá, hogy odakiáltsuk: mi nem vagyunk senkinek politikai cégére, nem leszünk játékszer tisztátalan kezekben, nem leszünk a nemzetközi élet botrányköve!

Akadnak, tudjuk magyar írók, akik másként beszélnek. Ránk hivatkoznak, szót kell tehát erről is ejteni. A néppel érző magyar írók útja a múltban keservesen nehéz volt; és ma sem könnyű vállalni részünket egy új rendért vajudó társadalomban. De mi nem tudnánk más sorsot vállalni. És bizonyosak vagyunk benne, hogy nem lesz kevésbé dicsőséges, mint amilyen nehéz. Aki azonban megfutott, az hallgasson, mert ha szól, szava csak a renegáté lehet. S a népnek, amellyel sorsközösséget vállalni nem mert, árulója is lesz szavával.

Ezt a világ minden írója, ezt minden hazafi megérti.

Végezetül pedig: mi fontos nemzetközi fórumnak tarjuk az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Tiszteljük, mint amelynek hivatása, hogy a népek sok közös gondjának, egymásratalálásának, a békés egymásmellett élésnek műhelye legyen. Szeretnénk tisztelni ezután is! Örültünk, amikor hazánk a szervezet tagja lett: szeretnénk örülni ezután is.

Világ írói, világ népeinek tiszta szándékú értelmisége!

A nemzetek kölcsönös megbecsüléséért, sokat szenvedett hazánkért, a magatok emberségéért, az Egyesült Nemzetek Szervezete becsületéért tiltakozzatok velünk."

* * *

Az 1957-es nyilatkozat felvezetésében „a” magyar írók szerepelnek, de a 251 aláíró persze nem jelentette az összes magyar írót – sokan nem írták alá a tiltakozást. És nem csak azok nem írták alá, akik épp nem tehették, mivelhogy akkor, 1957 szeptemberében már és még börtönben ültek. Pedig az alá nem írók azt kockáztatták, hogy melléjük kerülhetnek - mégsem írták alá.

Elgondolkoztató, hogy a 2012-es nyilatkozatot nem saját nevükkel jegyezték a megalkotói, hanem csak a három szervezet nevével, pedig ez idő szerint – ha jól tudjuk – egyetlen író sincs bebörtönözve politikai tevékenységért.

Göncz Árpád 90

A Republikon Intézet holnap konferenciával köszönti a volt köztársaság volt elnökét.

Lázár a hibás. (Mármint a György)

Orbán Viktor azt mondta a Fidesz mai egri frakcióülésén: hiba volt 100-ra csökkenteni a támogatott egyetemi jogászférőhelyeket. "A helyes ugyanis az lett volna, ha nullára vettük volna vissza."

A nemzet miniszterelnöke – mint mindig – ezúttal is fején találta a szöget. Ha egykori miniszterelnök-elődje, Lázár György is ilyen jól látta volna a helyzetet 1982-ben, alighanem egészen másképp alakul a magyar történelem azóta eltelt 30 éve, de legalábbis az elmúlt 14 egész biztosan.

Ha ugyanis már 1982-ben sem vettek volna fel államilag támogatott jogászhallgatókat az egyetemre, akkor egy Orbán Viktor nevű székesfehérvári gimnáziumi alapszervezeti KISZ-titkárból (lásd képünk) sosem lett volna jogászdoktor és így kétszeres  – eddig kétszeres – miniszterelnök sem.

Tényleg a komcsik tehetnek mindenről.

Marabu zseniális, mint mindig

A tegnapi Népszabadságból

A BKV változott kerálfi

Egyszer volt, hol nem volt, vót eccő eggy főváros, lakóit tekéntve ötöde a Mária kicsin, euáztatta országának. Abba vót a Parlament, az Állatkert, a Halászbástya, a satöbbi, beleértve a köztársaság tudós elnökit es. De hejába vót szép város, a magyarok zömikben nem ügön szívellették, ha ott laktak, ha nem. Hasznáták, hasznáták, de csak nem vót az rendes asszon, na! Addig-alé, hogy má nem es vót rajt mit szeretni. Élhetetlen vót, büdös vót, oszt csak nyelte a vidéki adófüzetők pénzit a luvnya torkával. Nem állhatta a kerál se, de ha eccő ott vót uralkodó, nem mondhatta, hogy nem ád pénzt, hanem adott. Még jó, hogy sose öleget. Mer mindég vagy ellopták, vagy nem, de lényegibe nem vót meg másnap. Mast eppeg 32 milliárd nem vót. Hanem avvót, hogy vót egy minoritás, az autósok, kik mán Kádár apánk idejin es csípték a dógozók szemit. Mer ezek az autósok a kis pöket súlyadó fejibe tiszta ingyér koptatták a nemzet flaszterit, tiszta hobibúl pöfögték ki a szegény magyar benzint a légbe, meg rongálták az érméikvel a közjó parkolóórájit. No, miattok járt a nép buszon, meg ahon érte, a bérlet rabigájiban. Szabadságharcos üdőkbe! Mán csak meg köllött kérdeni, tisztesség ne essék szólván, vesz-e bérletet, aki nem jár tömegközlekedésvel, hanem autóval. S mér nem vesz, ha a többi vesz, mint a torkosborz? Innét sarjadt a nemortodox ideja: aki esztán autót használ, helyi vagy vidéki, füzessen tízezer forintot perhóként. Ezen aztán el es vitatkosztak, de csak viccbű, mer mind megmonták az urak, illyen gamatságot, ekkora sarcintást csak a testükön keresztül engednek bévezetni. Ebbül tutta a nép, hogy nagy a baj. Nem mondják, monták, ekkora summácskábúl bővön meg lehetne kenyegetni a szekerit a békávé változott kerálfinak, még ha ageb es, ha menni se bír, állni se, s kigyúlni es csak fékezéskó. Ez, amit ők az istennek bé nem vezetnének, monták, ez akkó es 32 milliárd vóna, ha ugye csak a lúzerok füzetnének, a másik fele nem. De arra es tud megoldást az akarat diadala! Mer ám a nemautós es füzethet, ha eccő ott a sok leolvasó. Az es hordhat matricát a jól látható valamijén. Vót mán ilyen! A legjobb az, ha nincs se villanyos, se metró, se miegyéb, oszt gyalogos bérletet köll vásáróni. A józan ész világába gyaloglásra milyen köllene? Azaz köllhetne, ha ilyesmi kitellene tőlök, mondották, de mán ollyan adózási távlatokat láttak a lelki szemök előtt, ahun még a párhuzamosok es öszvetartanak, ha eccő az erő nyelve úgy akarja.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

Béjárja Európát a kamuizmus kísérlete

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy I. Fülkefor elunta mán az izmozást, nem való az felelős szabadságharcosnak, hogy furtonity legyet fogdozik sas létire. Leszek fer, leszek paszé, mondotta, ha azt akarják a naccságos gyarmatosítók, a CCCP-örökösök, hogy meg kő változtatni néhány szuverén jogszabályát egy szuverén országnak, há legyen, okos enged, az mind te vagy, de én mi vagyok. Mária országába a rendszer állott, csupántly bé kellett üzemölni, úgyhogy a jogszabálokon nem múlott semmi, gyerkőc bibelkedik azokval. Mer avvót, hogy ezek mind csak szirénászkottak, ihol a péz, mondották, ihol az aranyod, a kerál meg nem győzött menekülni a szabad piacra, de a sarokba szorúlásig menően. Ammá más kérdés, hogy abbúl es mit aratott. Triumfát! Mer megen kiderült, hogy ami a magyarok országába zajlik, az eggy komoly, szép és izgalmas kísérlet. Ollyan, hogy béjárja Európát es. A kamuizmus kísérlete. S ha mán ezek ennyire pézt akarnak adni, há csak nem fogunk félreugorni. Na, mikó evvót, béjelenkezett a kerálnál egy hétmérföldes kiflivég, sonkás, ahogy kő, s akkaracska, hogy mán kicsi, de alig hasznát. Aszonta, ű azt a pézt úgy béhammantja, nyoma se marad, sose búsuljon I. Fülkefor. Jó van, jó van, monta a kerál, pénzhammantónk van elég, hanem mit tucc még!? Mindent, mondotta a hétmérföldes kiflivég, hun kiflivég van, ott kiflivég van, s ez így es vót, mer ahová csak bétette a lábát, eccőcsak ű lett a magyar igazság, mentül megrágvábban, antul inkább. Ez mindég tutta, mit kő csinyáni. Ha területet köllött foglalni, békapta Battonyátul Szabadsajtóúttyán át Nemesmedvesig, ha éhségsztrájk vót, odalopózott koronatanúnak, ha ellenvélemény vót, konkrétan uszétás, hazaárulás, pedofil majomnak a magyar szuverénnel jáccódása, akkó oda. Eccő főgyújtotta, máskó eloltotta. Eccő négyszázezer vót, máskó törpe minoritás. Eccő rémhír vót, de igaz, másszó békapta a rémhírterjesztőköt a zsíros betétükvel eggyütt, oszt irány a kincstár. Eccő plágium vót, eccő bizottság, mely eltörülte a plágiumot 1992-re visszamenőleg. El se lehet mondani, mi minden vót. Mán megföstötték, bérakták az alaptörvénybe, de ott es csak motoszkodott föl-le, kitörült, bétoldott, rendelt preambulánsan, ahogy az igazság kévánta. Addigalé, mígnem eccő bé nem kapta magát, oszt elfutott véle a kurtafarkú malacba.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az ÉS-ben

A sajtó szabad

Az [origo] megkérdezte Lázár Jánost, aki Fidesz-frakcióvezetősége mellett – mintegy ujjgyakorlatként - Hódmezővásárhely polgármestere is, hogyan kell érteni azt a levelét, amelyet a napokban szétküldött a városában. Ebben az önkormányzat sikerei mellett Lázár arról is szólt, hogy elszánt harcot folytat a pénz hatalma, a multik és a bankok ellen – konkrétan: felszólította az Erstét, hogy vállaljon részt az önkormányzat svájcifrank-hitelének súlyos árfolyamveszteségéből.

(Mellékszál: mint ebből a legendás videóból

tudható, neki magának – pontosabban a kisfiának - nem hitele, hanem betétje van svájci frankban – nyilván az itt elért csillagászati nyereséget is meg kívánja osztani a bankjával Lázár.)

Az internetes portál kérdései ezek voltak: „Kapott-e minden hódmezővásárhelyi ilyen levelet, illetve kinek küldték azt el; miért tartotta fontosnak a polgármester, hogy ezeket az információkat megossza; megszokott-e az ilyen tartalmú levél küldése a településen, tájékoztatták-e ilyen módon az embereket a 2010-es év adósságának alakulásáról is; kapott-e választ Lázár János az Erste Banktól, amennyiben igen, milyen tartalmút?”
A polgármester négymondatos levélben válaszolt: "Semmiféle beszámolási kötelezettségem nincs sem az Origó, sem más sajtóorgánumok felé arról, hogyan tartom a kapcsolatot a hódmezővásárhelyiekkel, a választóimmal. Sajnos ma Magyarországon a lakosság közvetlen tájékoztatására van szükség, mert az Origó vagy egyáltalán nem tájékoztatja, vagy félretájékoztatja a Hódmezővásárhelyi Polgárokat a város helyzetéről. Amennyiben az Origó nem hazudna folyamatosan - többek között - Hódmezővásárhely adósságállományával kapcsolatban, nem volna szükség direkt tájékoztatásra, hanem az Origóból is megfelelően tudna informálódni a város lakossága. Arról pedig, hogy ez miért nem így történik, úgy vélem inkább Önöknek kellene magyarázatot adniuk, nem nekem." (Betűhív idézet.)
A levélhez az önkormányzat sajtóreferense a következőket fűzte: ragaszkodnak ahhoz, hogy Lázár János válasza megjelenjen, mégpedig változtatás nélkül. Ha ez nem történik meg, "a szükséges jogi lépésektől nem áll sem módunkban, sem szándékunkban eltekinteni".

A Kádár-korszakban az a mondás járta a szerkesztőségekben: „Szabad országban szabad újságíró azt ír, amit szabad.” A jelek szerint módosítani kell ezt a bonmot-t, erre: „Szabad országban szabad újságíró azt ír, amit előírnak neki.”

A béketábor legyőzhetetlen

Oldalpár a mai Népszabadságban:

Triptichon

Szikszai Károly hozzászólása a január 17-i bejegyzéshez:

Az ÉS mai számából

„Barroso”-nak hítták, ilyen eggy cigány neve vót zsidó létire

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, végre ki köllött nyilvánéttani: amit a magyarok szuvenírjával az Unio csaholnokjai művelnek, ahhó képest Trianon szomorkás fizetésnap Brüsszelbe, semmi más. Mán régóta érett az idők méhibe, hogy a Kárpátok Öngyújtója, Novák Előd parlamenti képviselő testvér, Murányi Levente, 56-os (!) hős segítségivel, elégesse az úgynevezett EU zászlaját, mi csak a diktatúra rongya, köcsögvécepapír. Méghozzá Budapesten, a Lövőház uccába, ahun a gonosz lakik, ki fejbe rúgta Magyarországot. Nem biztos, hogy ott es tartóckodik, mer nem tartóckodik az semmitül, de hogy ott lakik, az kőbébb vót vésvel még a kőnél es. Hosszú orra vót, horibile „Barroso”-nak hítták, ilyen eggy cigány neve vót zsidó létire, a színtiszta mihöztartás végett. Aki látó vót, látta, hogy ez a Barroso mán reggel teli kukákat borogat a Cohn Bendit ölelgetve, s veszettű lengeti a sátán csillagos lobogóját, hezzá Árpád és Szent László vérit issza a Marczibányi tér felé menet. S mibűl issza? Pillepalackbúl! Ennyire becsüli a magyart, hogy még pohár se, semmi, penig ott mén mögötte a fehér limusin, meg a fekete, ahogy a mágija kévánja. S ha megitta, a Lukács György hónajjszőrinek segítségével ront reá a magyarra, mikó az diadalmas élethalálharcát víjja szakadatlan. Rájaront, penig mióta világ a világ, magyar zsíron hízik a sátán úniója tetőtül talpig, mihő a magyarnak genetikussan semmi köze, epp csak annyi, hogy fondorlatval bekénszerétették a komenisták. Hogy a vérit szípják visszamenőleg es. Kicsinyég megmogyorózza a bankokat, meg a fenenagy demokrácijáját a cigánynak, kicsit megcibbantja a karikásustort, mán uszítkoznak es ellene, fenekednek, ultimátumot intéznek, meg kötelezettségszegési eljárást indítanak, hogy ha mán tag a magyar, s tarcsa a markát, tarcsa bé a szabálokat es. De a Lövőház uccaiak ez eccő fölemelték fejöket, s megmonták: amilyen a nyújtás, olyan lesz a gyújtás. Szép, férfias ünnepség vót, Varga Miklós testvér a vén Európára gondút, a zászló vékonyan égett, mint a buzik selemharisnyája, Novák testvér fújogatta szpréjvel, ragyogott a szeme, járt a gégéje föl-alá. Maj a többi megtanulja, hogy jobban lobogjon, gondúta, mer ű, ahont csak egy kamera es világít, minden nap eléget esztán eggyet a magyar jövő érdekibe, amíg meg nem hal.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az Élet és Irodalomban.

Kitűnő szellemi és fizikai állapot

„Példátlan gazdaságtörténeti sikereinket” „nem látni közgazdasági vakság, nem elismerni több, mint udvariatlanság” – írta az NGM oldalára feltett közleményében Matolcsy miniszter „volt barátjának”, Járai Zsigmondnak, akit meghívott a dolgozószobájába, „hogy személyesen is meggyőződhessen arról, kitűnő szellemi és fizikai állapotnak örvendek”.

Minket sajnos nem hívott meg, de ezt a megunhatatlan négy percet nézve mi is meggyőződhetünk a fentiekről.

(Wittner) Mária országa

Innen

Kétharmadjarok

Egyszer volt, hol nem volt, vót eccő, hogy I. Fülkefor ablakába lőporfüstöt pödrintett a szél, mer az es tutta, hogy öregkatona lévire azt ügön szereti a kerál. Arra a szagra bír gondúkodni. Na, be es szítta mélyen, tábornokmód, oszt elnézett Magyarország feje fölött, ameddig a szem ellát, mer azér a fődgolyó néki es gömbölű vót. Látta, amit látott. Hogy a kamerák elejbe oda van animálva az egymillió spontán kiflivég, sonkás, mindahanynak tábla a kezibe meg molinó. Mer a népnek megtiltani nem lehet, hogy eccőcsak a fejihő kapjon, oszt híni kezgye a pártközpontot, de a kigyúlásig, hogy űneki, ha szabadna, nagyon tüntethetnékje van a kerál szuverenitása mellett, há ne má a BrókerEu (nem oláh az?!) vigye a magyarok puskáját! És viszont! Mer az nem mén, hogy a törpe minoritás az uccán derenducázik, a majoritás meg hallgat, oszt nem nyilvánítja ki, mennyire teccik a szép új alaptörvény néki bőrbe, meg a benzin ára. Nem es lehetett vóna jobb pillanat megmutasztani a kétharmadjarok erejit, mer epp eljött a konszolidáció időszaka, epp csak meg köllött szilárdétani a mast mán teljes körűen alkotmányvédelem alá helyezett versenyképes gazdasági és társadalmi rendszert, hogy abba mindenki megtalálja a maga helyit és számétását. Mán egyedül a finomhangolás vót vissza. Addigalé odafejlődött a demokratikus elköteleződés, hogy I. Fülkefort szemtül szembe megkérdhették újságírók(!), nem vóna-é felelős a hírös magyar forint gyöngülésiér. A kerál nagy bonmó létire azt válaszóta, hogy nem, kispiricsi faluvégen folyik el a kanális. Hát, erre a gyanúsétott ország-világ előtt visszabeszét, mer még nem vót eléggé alkotmányvédelem alá helyezve, hogy ű a keráli fölség felelősségit kérdezte. No, akkó azér megállott a levegő még a Szijjártó Péterben es. Hanem a kerálnak, e nagyübü sportpuskának helén vót az esze, s a fődbe replikászta a partnerit. Nézze, mondotta, a kanális a kispiricsi faluvégen folyik el, és kalap. Erre mán a szóvivőbű kipukkadott a nevetés, csak úgy görnyedett a hétrétjibe. És ez ügön ragadós vidámság vót, mer átalvették az alvezérek, által a magyarok es mind, meg még az egész Ejrópa es röhögött, ha nem pont azon, amin a Szijjártó szóvivő, az az ő bajuk vót, amíg meg nem haltak.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az Élet és Irodalomból

I. Fülkefor Evör, a világ esze

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy I. Fülkefor Evör, a világ esze, az erő nyelve, minden oroszok kiszorittója, magyajrópa fénlő viharkabátja népek harcának zajló tengerén emígyen szólott: írtunk néktek a tulajdon térdünkön eggy alaptörvényt ezer évre, meg es ünnepőjjük helettetek, sajtónak küel tágasabb, Dunatévé közvetít, Háry János ad astra, akinek nem teccik, kapott vóna kétharmadot. Így es lött, az új év első keddjin a magyarok megin főkerültek a világlapok első ódalára. Nem es csoda, hejszen világraszóló esemén színhelye vót Budapest várasa, csak úgy feketéllett a tömegtűl az Andrássy út, hun az Opera vót, A Magyarok Alaptörvényinek Hatálybalépésinek Gálájának Helyszíne, mellybül a jó pásztor magja a helytállás erős viharának grániszilárdságú talapzatján sarjadand ki. Mán délelőtt ki lött adva az ukáz, hogy nagy nap a mai, mer a híres történészt idézvel, de szó szerént, a hatalom naggyá tesz, az abcolút hatalom penig abcolút naggyá, ergo mátul mink abcolút nagyok vagyunk. Úgyhogy nem ám megfázás, meg szopacom tuggya, mi, hanem öszvetartás, elgyövés Operába, nem bérezelés. Dacossan előre tekéntés, nem nyilatkozgatás, ellembe arra gondúlás, hogy míg odakünn a maroknyi, a nagy Szijjártó Péter mértékadó becslése szerént 5-8 ezer, szélsőség acsarog a savanyú szőlején, mi idebent ha egyedül vogymuk es, kétharmadan vogymuk, azaz gyakorlatilag mi vogymuk Magyarország, nem azok odakünn, hacsak úgy nem, hogy azok es mink vogymuk, ammeg nem lehet, mer nékünk nem kivan a gálánk, hanem idebe. Lényeg, hogy a mi mi vagyunk, mi, mi, mi mozgunk a ződleveles bokorban, beh örülne Bartók Béla kománk, ha látna minköt, öltözék társasági, ha meg máskép alakulna, alagút előkészítvel, azon kéretik fölemelt fejjel közlekedni haza, ami nem lehet ellenzékbe. No, erre mán egy emberként béült a fülkeforradalom az Operába, mit nagyon es megérdemőt, mer ügön fáratt vót a győzelmes szembemenés feszített tempójátul, hejszen aki csak gyött a fődgolyón vagy ment, avval mindvel szembe köllött haladozni, lévén a fülkemagyarnak nem vót sehun előre, csak az ezeréves szembéje vót, horibile mán Amerika naccságos asszon se fért a bőribe. A kutya ugatt, a karaván haladt, hilari, hilari, hó, sohse bukunk meg, mer mán meg es buktunk, itt a vége, lassú lössz, keserves lössz, de itt van.

Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának mai darabja az Élet és Irodalomban

Végre egy komoly ember a magyar politikában

I. Levente apostoli magyar király (született Borbély József) újév-köszöntő beszédében betiltotta az összes bejegyzett pártot, egyszersmind bevezette az új magyar fizetőeszközt, a szentkoronát:

Egy mondat a zsarnokságról

Szégyelljék magukat a bukásukig és tovább, az egész Teljhatalom Zéerté vezérestül, kormányostul, frakcióstul, holdudvarostul; szégyelljék magukat a gyászos oktrojálmányért, amit most fényesen ünnepelnek az Operában; védjék meg őket a buzgó nyilasok, akik nélkül még hamarabb megbuknának; szégyelljék, hogy szégyent hoznak ránk Európában, hogy szétbetyárkodták az országunkat, a magyar demokráciát, a jogállamot; hulljon vissza a fejükre minden "Magyar Köztársaság"-tábla, amit csak leverettek.
(Parti Nagy Lajos)

Éljen a jog! Éljen mindenki a jogaival!

A helyzetre semmi sem jellemzőbb, mint hogy Majtényi László, a halk szavú, szelíd jogász, az állam- és jogtudományok akadémiai doktora, tegnap dörgő hangú, népszónoki erényeket csillogtató beszédet mondott a Lesz még Magyar Köztársaság! tüntetésen. 
Ha már ő is dühbe jön, akkor tényleg nagy baj van.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Magyar Polgárok!


Van egy régi és szép, még a 17. századból származó francia aforizma, amely így szól: A képmutatás a bűn tisztelgése az erény előtt. Ma este a mögöttünk magasodó Operaházban a Fidesz a most hatályba léptetett saját, senkivel meg nem osztott alaptörvényét ünnepeli. Mi pedig itt az Andrássy út aszfaltján alkotmányos jogaink védelmében gyűltünk össze. A bűn gyülekezik az Operában, és vele szemben a magyar történelemben nem először, az erény helye a pesti utcán van.

Az Opera ma este a képmutatás háza, az utca viszont az alkotmányos erényeké, Tekintsenek az Opera fényes ablakaira! A képmutatás, íme, tiszteleg az erény előtt.

Magyarország miniszterelnöke felesküdött a jogállami forradalom alkotmányára, ezzel arra is, hogy védelmezni fogja, majd megdöntötte. Rendszeresen azzal kérkedik, hogy ő és alaptörvénye is a magyar szellemet képviseli. Pedig ez nem igaz, az övé legfeljebb Horthyra mutat, míg a mi jogállami alkotmányunk mögött dicsőséges alkotmánytörvények és a legjobb magyarok hosszú sora áll. Az övé Horthy, a miénk Széchenyi, Eötvös, Deák és Bibó István. A jogállami forradalmunk alkotmánya abba a sorba illeszkedik, amely az 1848-as jogkiterjesztő, úrbériséget megszüntető, a társadalmi forradalmat betetőző áprilisi törvényekkel kezdődött el, majd a kiegyezés közjogi művével és a dicsőséges 1946. évi I. törvénnyel folytatódott.

Miféle jószág a szabadság? Az egyik kiváló jogász, volt köztársasági elnök, még a jogállami forradalom előtt azt írta, hogy ha a szabadságjogokat rendezetlenül hagyjuk, akkor úgy fogy el a szabadság, ahogy a környezet elszennyezésével a belélegezhető levegő és az iható víz is elfogy. A szabadság olyan jószág, amelynek jelenléte természetes, csak a hiánya fájó. A mostani kormányzat azzal ámított bennünket, hogy az elvett szabadságért jóléttel és biztonsággal fizet. Látjuk már az eredményt: a nyomor már elviselhetetlen és a káosz felé rohanunk. A kormány megalakulása óta egyre kínzóbb a légszomj. 

Aki a jogállami forradalom idején született, ma már elmúlt húsz, aki pedig akkor tízéves volt, mára elmúlt harmincéves. Ez a két nemzedék sok keserű tapasztalatot megélt, de nem tudja, mit jelent az állami elnyomás. Az ő érdekükben is meg kell védenünk a szabadságot. De mindenekelőtt őket kell megkérnünk, hogy nemcsak önmaguk miatt, de még meg sem született gyerekeikre gondolva, ne hagyják el végleg ezt az országot, hanem itt védjék meg személyes szabadságunkat.

Egy olyan mondat van a nyelvemen, amelynek a kimondását még néhány hónappal ezelőtt is túlzásnak éreztem. Most már kimondom ezt a figyelmeztetést: Sokkal jobb sors egy demokratikus jogállam bukott miniszterelnökéé, mint egy tekintélyelvű országban a népharag által eltávolított nem legitim vezetőé és a bukott diktátoré. Ugyanezt a figyelmeztetést a miniszterelnök kíséretének tagjai is megfontolhatnák!

Van ötletem arra is, hogy mit kellene kérnünk. Figyelmeztessük a mai operabál fényes közönségét, ezeket az estélyi ruhás hölgyeket és sötét öltönyös urakat, hogy ha visszatérnek munkahelyükre az Országházba, volna egy feladat! Merthogy itt motoszkál valami gondolat, szerény kérés, hogy mielőtt befejezik működésüket, amelyen hát, tudják ők is, nem volt áldás, még tegyenek meg egy gesztust: Vonják vissza az alaptörvényüket meg az összes jogkorlátozó sarkalatos törvényüket, még mielőtt távoznának. Adják vissza szabadságunkat és szabadságunk intézményeit. Ők erre persze biztos visszakérdeznek majd, hogy: ugyan miért is teljesítenék a kérést? A válasz olyan egyszerű igazság, amelyre ők mindig fogékonyak voltak: Ha semmi másért, saját személyes érdekükben teljesítsék a kérést!

Tisztelt Hölgyek és Urak, Magyar Polgárok!

Éljen a Magyar Köztársaság! Éljen a jog! Éljen mindenki a jogaival!

Fotók: Magócsi Márton és Kollányi Péter

Nyomorult, hepciáskodó kis koszfészket csinálnak az országunkból

Jó estét kívánok,

Szüts Miklós vagyok, festő, magyar állampolgár.

Idefelé jövet gondolkodtam rajta, hogy kerülök én ide. Talán úgy, hogy festő, képzőművész nemigen hallatta hangját az elmúlt másfél évben… A rendszerváltás idején sokszor gondoltam arra, hogy most végre olyan országban fogok élni, ahol egy festő békésen maszatolhat műtermi magányában, és nem kell tudnia, hogy hívják a gazdasági minisztert. Hát ez nem valósult meg, és úgy tűnik, nem is fog a közeljövőben.

Talán azért vagyok itt, veletek együtt, mert fel vagyok háborodva.

Buli van odaát az Operaházban. Tizenhárom milliós. Ünnepelnek a lelkes parlamenti gombnyomogatók, gumipertlis csokornyakkendőikben az új méltóságok, csapkodják egymás tenyerét meg a magukét: MEGCSINÁLTUK!

Nem hittük, nem akartuk elhinni, de tényleg megcsinálták: a tegnap életbe lépett új alkotmánnyal, bocsánat, alaptörvénnyel föltették az i-re a pontot:

eltemették a harmadik magyar köztársaságot.

Sok munka van ebben a másfél éves pusztításban, elsorolni is alig lehet:

cirkuszt csináltak az Alkotmánybíróságból, a köztársasági elnöki intézményből,

lenyúlták a magánnyugdíjpénztárakat,

kiéheztetik a kultúrát,

megszüntették a sajtószabadságot,

megszüntetik az egyetlen ellenzéki rádiót,

lehetetlenné teszik a kisegyházakat,

tönkreteszik gyerekeink iskoláit,

közpénzből finanszírozott szinházat ajándékoznak a náciknak,

katasztrofális gazdaságpolitikájukkal elértéktelenítik kis megtakarításainkat,

szembemenetelnek az Unióval…

Hadd ne soroljam tovább!

Nyomorult, hepciáskodó kis koszfészket csinálnak országunkból, Európa közepén.

És ők ünneplik magukat! Mit képzelnek ezek az emberek magukról?

Húsz év múlva vajon ki fogja tudni, hogy ki volt Semjén Zsolt vagy ki volt Lázár János, Szalai Annamária?

Legfeljebb néhányan. Néhányan még emlékszünk, ki volt Lakatos elvtárs…

De alig hiszem, hogy húsz-harminc év múlva ne tudnánk azoknak a - sokszor idegenszívűnek titulált - íróknak, festőknek, filmrendezőknek, muzsikusoknak, tudósoknak a nevét, akik a kultúra révén Magyarország valódi képviselői.

Mert ők, és még oly sokan mások, teszik élhetővé és szerethetővé ezt az országot, együtt a pékekkel, tanárokkal, orvosokkal, tűzoltókkal, rendőrökkel és mozdonyvezetőkkel, a kőfaragókkal és balett-táncosokkal.

Az anekdota szerint a múlt század tízes éveiben a parlament kapott egy telegramot: „Kedden háromkor érkezem. Csontváry.” Lehetett és lehet nevetni. De ki emlékszik egyetlen képviselőre is abból a magyar parlamentből?

El fognak tűnni a most ünneplő, sajtrudacskákat majszoló kisestélyis hölgyek és szmokingos-bocskais uraságok is, eltűnnek hamarosan.

Mi pedig itt maradunk, és eltakarítjuk a romokat. Csak ki kell bírni addig.

Nehéz idők járnak, és még sokkal nehezebb idők jönnek, barátaim! Igen, mindannyian meg fogjuk szívni, nem is kicsit. Az is, akinek van munkája, még inkább, akinek nincs, de leginkább az a több mint hárommilió, mélyszegénységben élő ember, akiknek a gyereke reggelente rendszeresen éhesen indul iskolába. Akik ma, holnap és holnapután veszítik el az otthonukat… Gondoljatok erre a hárommillió emberre, és ha tudtok, segítsetek nekik! Mert a bajból mindig nekik jut a legtöbb… És ez a hatalom már régen leírta őket, nem törődik velük.

Igen, egy dolog menthet meg bennünket mindannyiunkat: az együttérzés, az összefogás, ha nem félünk.

Álljunk ellen e hamis, páváskodó operátoroknak!

Ragaszkodjunk a demokráciához, ragaszkodjunk Európához!

(Szüts Miklós beszéde a Lesz még Magyar Köztársaság! tüntetésen)

Fotó: Hernádi Levente Haralamposz